Tézis, antitézis, esetleg szintézis?

E két kalapból nem tagadom, hogy én inkább azok felé a megmagyarázó identitások felé hajlok, akik előfordultak már mérkőzés vagy edzés előtt a nicoflex-aromával átitatott helyiségben. Ez persze nem zárja ki, hogy a „laptoposoknak” is lehetnek értékes meglátásaik (szintézis), ám az olyanoktól sprintben menekülök, akik csak a felszínt kapargatják, és csupán az adatok felől akarják megmagyarázni a labdarúgást. Ennél azért összetettebb ez a sportág. Esetünkben, pontosabban fogalmazva a könyv szerzői esetében szerencsére nem ez a helyzet – nem kellett futnom, ülhettem nyugodtan a fotelban. Kezdésként leszögezném, hogy engem alapjáraton nem nagyon érdekelnek az xG (várható gól) és a PSxG (lövés után számított várható gól) vagy a hasonló modellek. A „mit és a hogyant” nem kell számolnom (nagyképűség in progress), látom a szememmel. Ahogyan azt is látom, hogy például a PPDA-mutatónak (közbelépés előtt engedélyezett passzok száma) önmagában semmi értelme nincsen! Azt ugyan megmutatja, hogy egy csapat hamarabb vagy később próbál nyomást helyezni a labdát birtokló ellenfelére, azt azonban nem, hogy ez a nyomsásgyakorlás sikeres volt-e. Azt sem mutatja meg, hogy ez a „presszing” a pálya melyik részén történik. A kvantitatív adatok közé sorolandó „event daták” tehát erőteljesen küzdenek azzal a problémával, hogy semmit nem mondanak arról, hogy egy random csapat miként jutott el az adott szituációba. Az egyéb, itt most nem említett mutatókból is többnyire hiányzik legalább egy olyan dimenzió, amivel az érték túlmutatna „pillanatfelvételnyi” önmagán. Az erőállapothoz kapcsolódó adatok persze már más lapra tartoznak, azok a modern (top) labdarúgásban a feszített versenynaptár okán szinte nélkülözhetetlenek a csapat összeállításában, a keret terhelésének elosztásában. Ezekhez viszont a szurkolók nem feltétlenül férnek hozzá, mindössze egy-egy elejtett mérkőzés utáni félmondatból derül ki, hogy az aktuális kedvenc éppen miért nem lépett pályára, vagy miért csak annyi ideig. Az adatok harmadik típusa az úgynevezett „tracking data”, ami a játékosok pályán elfoglalt pozícióját mutatja meg. Ez inkább érdekes, abban a tekintetben főleg, hogy a meccs utáni, a játékosok pályán betöltött pozícióit bemutató hőtérképek ebből készülnek, amelyekből a szakavatott szem azért levonhat néhány következtetést. A szerzők a könyvben jó érzékkel világítanak rá ezeknek a különféle modelleknek a gyerekbetegségeire, ami mindenképpen pozitívum. Pozitívum az is, hogy megállapításra kerül a különféle eseménymutatók „tracking datával” való szintézisének szükségessége. Ez viszont nem egy egyszerű menet és felvet komolyabb operacionalizálási (mérhetővé tételi) kérdéseket, amelyeket talán a későbbiekben majd a modellek fejlődésével sikerül megoldani.

Eléggé előre szaladtam, mondhatni hátulról kezdtem, mivel az adatokkal foglalkozó rész a kötet végére került, úgyhogy lépjünk vissza a startmezőre.

Előítéletből adódóan hátrányból

A könyvet azzal a prekoncepcióval vettem a kezembe, hogy a „topligás keleizmusnak” köszönhetően kézhez kapok majd egy értekezést arról, hogy Robben tükörszélsőként az oldalvonal mellől remek ütemben befelé tolja a labdát és gólpasszt ad, vagy önmaga fejezi be az akciót - értsd elrúgja a hosszút, a mozdulatsor végén pedig a többiek rohannak hozzá ölelkezni. Esetleg arról, hogy a Guardiola-filozófia része, hogy labdaszerzés után 15 passzt kell végrehajtani, mielőtt támadásba lendül a gárda vagy, hogy labdabirtoklás esetén milyen pozíciókat kell elfoglalniuk a játékosoknak. Félreértés ne essék, természetesen ez mind megtalálható a könyvben. Ahogy azok a „topligás keleizmus” miatt részemről az elemzésekben szitokszónak számító kifejezések is, mint a passzopció és a biztosít. Ennek ellenére egy jól szerkesztett művel van dolgunk, mégis olyan érzésem volt az olvasása közben, mintha egy szakdolgozathoz lenne szerencsém! Tetszik tudni az olyan írásmű, amiben az egyetemi/főiskolai hallgató számot ad egy bizonyos témában való jártasságáról, olvasottságáról. Itt is ez történik tulajdonképpen és mivel ez történik, önkéntelenül is némiképp opponensi attitűdöt vettem fel az olvasással töltött idő során. A szerzők gyakorlatilag az összes korábban már megjelent és alapnak számító irodalmat felsorakoztatják a repertoárban. Gondolok itt – a teljesség igénye nélkül - Jonathan Wilson vagy éppen Michael Cox munkáira. Akik ezeket olvasták, azoknak túl sok újdonságot nem tartalmaznak majd a soraik (mint pl. nekem).

Tartalmilag a 300 oldal hat nagyobb egységre tagolódik, mondhatni a makroszinttől haladunk a mikroszint felé. A stílusokat feszegető alfejezet olvasása közben az volt az érzésem, hogy ezen a ponton nagyon kiabál a szöveg a magyar labdarúgás meg nem értett gondolkodójáért, Ferenczi Attiláért. Nem csalatkoztam, érkeznek is tőle az idevágó gondolatok – jár érte a taps. A labdás játékkal foglalkozó fejezetben azonban hibáznak a szerzők akkor, amikor a védekezésből támadásba történő átmenetet elsőre a kontratámadással azonosítják. Ez önmagában nem áll meg, ugyanis a kontratámadás mint olyan, nem ekvivalens az átmenet fogalmával, hanem annak az egyik típusa. Egyenlőségjel tehát semmiképpen sem tehető a két dolog közé, pláne akkor, ha néhány sorral (pl. a labda megszerzése utáni 15 passzos Guardiola-focisuli), majd oldalakkal később lényegében maguk is úgy fogalmaznak – nagyon helyesen -, hogy az átmenet valójában két formában létezik. Az egyik a kontratámadás, a másik pedig a labda biztonságba helyezése (15 passzal mondjuk? Maradhat?). Azt gondolom, hogy a szerzők ezzel maguk is tisztában vannak, azonban a lektorálás, illetve a korrektúra nem sikerült túl jól, ha megtörtént egyáltalán. Elsősorban nem a tartalmat kifogásolom (szakmailag), hanem a mondatszerkesztéseket, szavakat, elütéseket, plusz egy ábrát is sikerült „leduplázni”. Egy ekkora terjedelmű könyvben ennyire sok „benne hagyott” hibát én még nem láttam!

A szakmához egy kicsit visszatérve, egy dolgot még megemlítenék. Feljebb volt róla szó, hogy egy bizonyos ponton Ferenczi Attiláért kiáltott a szöveg. Később a letámadással foglalkozó alfejezetben viszont Sisa Tibor gondolatai a legnagyobb sajnálatomra elmaradnak. A „Tanár úr” két kötetet felölelő Döntésképesség és kreativitás fejlesztése a labdarúgásban című műve szerintem adott volna hozzá. A jelekről és jelrendszerekről szóló gondolatai pedig egészen biztosan hozzátettek volna a „triggerek” kapcsán.

Tetszik nem tetszik?

Összességében a szerzők részére mindenképpen jár a dicséret! Azt nem mondom, hogy hiánypótló, de belépőnek mindenképpen ajánlható értekezést tettek le az asztalra. Egyfajta kedvcsinálóként is felfogható a hivatkozott irodalom személyes feldolgozására, vagyis nem lennék meglepve, ha sokaknak meghozná a kedvét a Futballforradalmakhoz, a Stílusok csatájához, vagy éppenséggel a Darálóhoz. A (futball)világot azért persze nem fejti meg, talán nem is dolga, a labdarúgás ciklikus valójára azonban felhívja a figyelmet és ezen túlmenően iránytűként abszolút szolgálhat. Úgyhogy inkább mondom azt, hogy tetszett, mint azt, hogy nem.

#tlpn #telepinézőpontból