Megdöbbennünk nem kell, de egy szolid félmosolyt azért megér a dolog. Történt ugyanis, hogy a labdarúgó NB2-ben a mezőny végén szerénykedő, egykoron szebb napokat látott Szolnok rutinos játékosának Zováth Jánosnak mennie kell. Ettől még nem dől össze a világ, fel sem kapnánk rá a fejünket, nem akkora bomba, mint az, hogy Mourinho például kihagyta Casillast a madridi kezdőből. Hogy miért említem meg mégis? Nos, az a távozás oka.

Immáron másodszor fordul elő. A szereplők ugyanazok, csupán a helyszín változott. A főszerepben Kis Károly vezetőedző. A derék mágusnak ugyanis szent meggyőződése, hogy a játékosoknak abban a helyrajzi egységben kell életvitelszerűen létezniük, ahol futballoznak. Nos, Zováth esetében a Kistarcsa-Szolnok távolság leküzdhetetlen akadálynak bizonyult az edző szemében. Ahogy korábban a Tolna és Pest megye közötti is. 

Az azért elgondolkodtató, hogy ebben a gyenge másodosztályban egy olyan játékos, aki 333-szor lépett pályára az amúgy szintén nem túl acélos NB1-ben, ilyen indokkal kénytelen távozni. Azt ugye nem gondoljuk komolyan, hogy a körülbelül 1 óra alatt megtehető, mintegy 100 km-es távolság akkora problémát jelenthet. Paks esetében a 150 km-ert még úgy ahogy elfogadnám, bár az szinte végig autópálya és nem sokkal több időben, mint a másik.

A lényeg az, hogy a hadvezér úgy gondolja, a bentmaradás kiharcolásában fontos, hogy miként készülnek a játékosai. És az ingázás nem segíti a készülést. Mi van? Ez a Szolnok utolsó a táblázaton. Zováth János mindössze 5 meccsen lépett pályára az ősszel, egy súlyos sérülés miatt. Vagyis aligha az ő ingázásán múlott a dolog. Meggyőződéssel állítom, hogy az autókázás nem vetné vissza a készülésben. Ezt a színvonalat, lehozza ingázással együtt is rutinból. Kicsit túl van ez gondolva, hogy ezen múlik.

Azért azt is érdemes átgondolni, hogy manapság az élvonal előszobájában kereshet-e annyit egy futballista, hogy leköltözik mondjuk Szolnokra, a család marad az eredeti lakóhelyén és mindenki vígan él, mert fent tudja magát tartani. Ha ez így van, akkor megérkezett hozzánk a kánaán. Sőt. Akkor viszont tessék költözni, ne ám a családra hivatkozva inkább távozni. 

Kis Károlynak mániája ez a patriotizmus. Eljátszotta Pakson is 2010 nyarán. Akkor mondjuk bejött a dolog, ezüstérmet nyert a tolna megyei alakulat. Most Szolnokra eddig érkezett két korábbi paksi (Sipeki István, Pokorni Péter) és egy fradista (Grúz Tamás). Vagyis ők vállalták a helyben lakást, ha nem is feltétlen környékbeliek. 

Szerintem ez az ingázós szöveg kamu. Inkább arról van itt szó, hogy a rutinos védekező középpályás nem fért bele az elképzelésbe, ennél az edzőnél immáron nem először. Holott annak nem nagyon volt tevékeny részese, hogy itt tart a brigád. Bűnbaknak tehát nem lehet kinevezni. Az is lehet persze, hogy valami személyes ellentét van a két fél között, amit nem kívánnak ország-világ tudomására hozni. Ettől még nem kevésbé szánalmas az ingázós duma, mint az újpesti pluszmunkás. A mellébeszélés továbbra is nagyon megy nálunk, pedig inkább futballozni kellene. Biztosan a nagy távolság az oka, hogy jó páran a magyar futball legfelső két osztályában kiharapják a szelepet a gömbből. Vagy, ha nagyon cinikus akarok lenni, akkor az utazás közben a légzsákot rágcsálják, ha valami balul sül el.

Hozni kell egy rakás légióst, azokkal nem lesz baj a lakhely szempontjából. Igaz, állítólag ők olcsóbbak, mint a hazánkfiai, pedig nekik lakást is kell bérelni. Persze. Olcsóbbak. Ha a menedzseriroda vagy valaki fizet azért, hogy leigazoljanak hozzánk pár artistát, akkor tényleg pozitívba jöhet ki a mérleg. A színvonal meg tökmindegy, bár állítólag emelkedik... 

Újpesten kitalálták a tutit. A játékoskeretből négyen elutaztak a Standard Liege-hez - figyelem - edzeni. Első blikkre azt gondolná az ember próbajátékról van szó. Aztán átfutja a neveket. Alessandro Iandoli, Jadin Zarisz, Naim Aarab, Chema Antón. Ezek közül talán kettőnél még érthető is lenne. Igaz, Zarisz alapból a belga alakulat játékosa és csak kölcsönben szerepel Magyarországon. Szóval az olasz Iandolinál nem lenne meglepő, ha próbajátékra utazott volna, és a spanyol Antón esetében sem vakarná az ember gondolkodva a fejét, hogy ez most komoly?

Na, de ugyebár kitalálták a tutit. Szóval a negyedik kerületi kommunikációs igazgató szerint nem próbajátékra mentek, hanem csupán edzeni. Egy hét pluszmunka, ritmusban maradnak és tapasztalatokat szereznek, de egyik játékos sem azért utazott Belgiumba, hogy januártól ott szerepeljen. Ez remek. Akkor miért is? Zarisz esetében nemhogy egy hét, egy év is kevés lenne a fejlődéshez, igaz ő edzegethet nyugodtan, elvégre az anyaegyesülete a Standard. Na, de mi értelme van a többiek esetében a plusz egy hétnek? Milyen ritmusban kell maradni? Ugyanis az NB1 csak márciusban folytatódik, tehát addig bőven ki lehet esni a ritmusból...

Kis hazánkban tehát a labdarúgás speciális válfaja mellett kitalálták az újabb okosságot. Nem próbajátékra kell utazni, hanem pluszmunkát végezni. Kíváncsian várjuk vajon a szenzációs négyesből tényleg mindenki Újpesten marad-e vagy sikeres lesz a pluszmunka.

Elképzelem, ahogy Gressó Gergely kommunikációs főnök teljes komolysággal az éterbe kürtölte ezt a szöveget. Egyáltalán ő elhitte amit mond? Egy pillanatra sem csillant fel egy csöppnyi kaján vigyor a szája szélén, hogy mekkora dumát talált ki? Ezzel most legalább olyan magasságokba juthat, mint az Axel Witsel nem viccel című örökzöld közhely. Igazából, a tapasztalatszerzés az jó dolog. Viszont akkor nem csak ezt a négy labdarúgót kellett volna Belgiumba küldeni, hanem legalább a keret háromnegyedét. Bár az lehet, hogy túlzás lenne, mert jó páran zavarnák az ottani mozgást. Az ő esetükben nem azzal van baj, hogy fociznak, hanem azzal, aki levitte őket edzésre. Az emlegetett négyeknél meg azzal, aki ezt a kommunikációs blődlit kitalálta...

Mikor mondhatjuk egy államra, hogy jóléti? „A ’jóléti államnak’, habár gyakran találkozunk a kifejezéssel, nincs fogalmilag letisztult definíciója.” (Barr, 2009:17) A tankönyvi meghatározás szerint (Esping-Andersen, 2004) a jóléti állam a polgárok elemi jólétének biztosítására irányuló állami felelősségvállalás. Továbbá Göran Therborn (1983, idézi: Castles, 2009) meghatározása szerint az az állam minősül jólétinek, amelyben a jóléti célokra fordított kiadások meghaladják az egyéb célokra fordított kiadásokat. Ilyen állam gyakorlatilag nem létezik és nem is létezett soha. Azonban ennek ellenére van létjogosultsága annak a megközelítésnek, hogy „a jóléti államok fejlődésének egyik legfontosabb mutatója a jóléti célokra fordított kiadások alakulása (Pryor, 1968; Kohl, 1985, idézi: Tomka, 2003:1).

Elöljáróban annyit mindenképpen le kell szögeznünk, hogy „a jóléti államok rendszerezése igen tartósnak bizonyult a szociálpolitika elemzéseinek elméleti háttereként” (Taylor-Gooby, 2009:15) és a fejlett országok jóléti rendszerei alapvetően négy típusba sorolhatók (Esping-Andersen 1990; Sapir, 2005 idézi: Firle –Szabó 2007):

• liberális
• skandináv/szociáldemokrata
• konzervatív/korporatista
• dél-európai

A liberális típusba sorolható országokban (pl. Egyesült Királyság) erős a hangsúly az egyéni felelősségvállaláson (Firle – Szabó, 2007), illetve erőteljes a támogatása a piaci megoldásoknak (Esping-Andersen 2006; Taylor-Gooby, 2009). Ennek megfelelően a társadalombiztosítás és az alanyi jogon járó juttatások súlya kicsi.

A skandináv modellben a hangsúly az állami pilléren nyugszik. Három alapvető jellemzője, az univerzális jövedelemgaranciák megléte, az aktivációs lehetőségek széles tárháza, illetve a fejlett szolgáltatások például a gyerekeknek, a fogyatékkal élőknek, vagy a támogatásra szoruló időseknek. Az átfogó és bőkezű jövedelembiztonsági háló hatékony eszköz a szegénységgel szemben (Esping-Andersen, 2006). Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ebben a típusban a jogosultságok állampolgári elven alapulnak, és a cél a szociális kockázatok elleni univerzális védelem magas szintű biztosítása (Taylor-Gooby, 2009:15).

A konzervatív vagy más néven kontinentális korporatista (Taylor-Gooby, 2009) modell (pl. Németország) sajátossága, hogy a fő szerep a társadalombiztosításé, tehát a támogatások nagy része a korábbi jövedelemmel, vagyis befizetéssel arányos. Másként fogalmazva az ellátások szintje általában magas, de a foglalkozási társadalmi hierarchia megmutatkozik a juttatásokban (Taylor-Gooby, 2009). Ezt a társadalombiztosítási rendszert egészíti ki egy közepes nagyságú segélyezési rendszer, a jövedelemkülönbségek csökkentése céljából (Firle – Szabó, 2007).

A dél-európai országok jóléti rendszerei az előzőekhez képest kezdetlegesek. A jogosultság bár központilag meghatározott, a helyi szinten az érvényesítése nehezen megvalósítható. A támogatások nagy része jövedelemhez kötött, de azon belül igen szelektív, ezáltal kevés ember részesül támogatásban. Továbbá a támogatások összege is alacsony (Firle – Szabó, 2007). Illetve ebben a típusban a család kulcsszerepet játszik (Taylor-Gooby, 2009).

Ebben a tipológiában a régi kockázatok (munkaerőpiaci változások, tartós megszorítások, lakosság elöregedése, stb.) szempontjából történő megközelítéssel találkozunk, de az idő előrehaladtával megjelentek új kockázatok is, amelyek miatt szükséges lehet a jóléti állam által ezekre adott válaszok vizsgálata is. „A rendszerek szerinti megközelítés elsősorban azt vizsgálja, hogy a különböző, jórészt osztály-alapú társadalmi csoportok milyen módokon szállnak versenybe a gazdasági fellendülés adta forrásallokációkért, segítségül hívva az ’indusztriális társadalom’ és a ’hatalmi erőforrások’ elméletét. A használt kulcsfogalmak a ’dekommodifikáció’ (a jóléti ellátás milyen mértékben csökkenti a piaci erők irányító szerepét az állampolgárok életében) és a ’stratifikáció’ (milyen mértékben befolyásolják vagy csupán tükrözik vissza az osztályegyenlőtlenségek a jóléti állam erőforrás újraelosztását (Esping-Andersen, 1990)”. (Taylor-Gooby, 2009:15)

A család és a nemi szerepekkel összefüggő problémák a hagyományos jóléti rendszerekben másodlagos szereplők voltak, azt feltételezve, hogy a férjek a kenyérkeresők, és a nekik nyújtott juttatások a feleség igényeit is kielégítik. Az új szociális kockázatokat is kezelő, vagyis aköré épülő politika azonban közvetlenül kezeli a nők lehetőségeit és a rájuk nehezedő terheket. Korábban a jóléti rendszer feladata főképpen a piaci források re-allokációja volt azok számára akiknek az igényeit a piac általi bérrendszer nem elégítette ki. Az új kockázati politikában erős a fókusz a munkaerő mobilizálásával történő igénykielégítésre, például közvetlen és célzott bértámogatással, illetve, ahol ezek nem elégségesek ott a magánszolgáltatások bevonásával, sőt olyan területeken is szerepet kaphatnak a magánszolgáltatók, ahol eddig csak az állam szolgáltatott. (Taylor-Gooby, 2009)

„A ’rekommodifikáció és a ’rugalmasság’ megjelennek a ’kommodifikáció’ és a ’stratifikáció’ mellett, a jóléti reform elemzésének kulcsfogalmaiként.” (Taylor-Gooby, 2009:16) Az új szociális kockázatok esetenkénti fontos és pozitív politikai fejleményeket hozhatnak magukkal, ennek ellenére mégsem szerepelnek a jóléti államok vizsgálatának hagyományos megközelítéseiben (Taylor-Gooby, 2009).

A fenti Esping-Andersenhez kapcsolható általános leíráshoz képest léteznek azonban más megközelítések is. A Walter Korpihoz (2009) köthető tipológia a jóléti állam intézményeit veszi alapul.  „A jóléti állam különböző országokban tapasztalható eltérő fejlődésének magyarázata szempontjából hasznos a szociális jogok változásait egy olyan jólétiállam-tipológiához kapcsolni, amelynek az alapját az adott ország főbb társadalombiztosítási programjainak intézményi szerkezete adja.” (Korpi és Palme, 1998; Korpi, 2001 idézi: Korpi 2009:10) Ez a tipológia az intézményeket három ismérv mentén különbözteti meg:

• a juttatások igénylésének alapja;
• a juttatások szintjének megállapításához használt alapelvek;
• és a biztosítási programok irányítási formája.

Ezek alapján az intézményi struktúrák öt – létező és egykoron létezett - típusa különböztethető meg a nyugati jóléti államokban:

• célzott modell;
• önkéntes államilag támogatott modell;
• alapvető biztonsági modell;
• állami-korporatív modell;
• átfogó modell.

Ma Európában az utóbbi három tekinthető jelentősnek.

„Az univerzalisztikus szemléletű alapvető biztonsági modell mindenkinek egységes – éppen ezért általában alacsony – mértékű juttatást nyújt. A juttatások alacsony szintje miatt ez a modell nem képes megóvni a tehetősebb állampolgárok által megszokott életszínvonalat, akik ezért fokozatosan egyéni megoldásokhoz folyamodnak, például foglalkoztatási biztosítást kötnek vagy megtakarítanak. Ebben a modellben a társadalombiztosítási programok hosszú távon elsősorban a kétkezi munkások számára fontosak, míg a magánkezdeményezésű programok a középosztályt érintik. Ez az intézménytípus olyan helyzetet teremt, amelyben a kormány közprogramok megnyirbálására irányuló törekvéseivel szemben kis valószínűséggel alakul ki széles körű, illetve egységes ellenállás, ezért a visszafejlődés jó eséllyel bekövetkezik.” (Korpi, 2009:11)

Az állami-korporatív és az átfogó modell a fentivel szemben egyaránt jövedelemalapú juttatásokat nyújt. Vagyis e két modellben a társadalombiztosítási programok jellemzően védik a középosztály megszokott életszínvonalát, ezáltal csökkentik a különféle egyéni megoldások szükségességét és úgymond kiszorítják a magánbiztosítások különféle típusait. De e két modell eltérő módon gyakorol hatást a középosztályra. Az állami-korporatív modellben számos különálló foglalkozáshoz kapcsolódó biztosítási programmal találkozhatunk, eltérő feltételekkel és finanszírozással és nem utolsósorban juttatásokkal. Minden program irányítása a munkáltatók és munkavállalók - általában szakszervezetekből választott - képviselői irányítanak. Ebben a modellben az állam visszafejlesztési kísérletei nagy valószínűséggel ellenállásba ütköznek. Ezzel szemben az átfogó modellben a középosztály ugyanazokban a programokban vesz részt, mint bárki más. (Korpi, 2009)

Ezzel szemben nálunk a cél a munka alapú társadalom, mert az imént felsorolt tipológiákba tartozó jóléti államok nem versenyképesek. Legalábbis a miniszterelnök szerint. Milyen lehet az a munka alapú gazdaság-társadalom, egyáltalán maga a rendszer amiről beszél?

Folytatása következik. Hamarosan.

Felhasznált irodalom

Barr, Nicholas (2009): A jóléti állam gazdaságtana, Akadémiai Kiadó 2009

Castles, Francis W. (2009): Lefelé tartó verseny? In. Nyilas Mihály (szerk.): A jóléti állam a 21. században, 2009

Esping-Andersen, Gosta (2004): Mi a jóléti állam? In. Lévai Katalin (szerk.): A jóléti állam, 2006 (116-134 o.)

Esping-Andersen, Gosta (2006): Ismét a jó társadalom felé? In. Esély 2006/6

Firle Réka – Szabó Péter András (2007): A rendszeres szociális segély célzottsága és munkakínálati hatása In. Közpénzügyi füzetek 18.

Korpi, Walter (2009): A jóléti állam hanyatlása Nyugat-Európában: politika, intézmények, globalizáció és európaizáció (kézirat) In. Nyilas Mihály (szerk.): A jóléti állam a 21. században, 2009

Taylor-Gooby, Peter (2009): Új kockázatok és társadalmi változás (kézirat) In. Nyilas Mihály (szerk.): A jóléti állam a 21. században, 2009

Tomka Béla (2003): A jóléti kiadások Magyarországon nemzetközi összehasonlításban, 1918-1990 In. Statisztikai Szemle 81. évf. 1. szám

Maga az egészségügy a társadalom szempontjából az egyik legfontosabb elosztórendszer. Nem csak, mint foglalkoztató számít jelentősnek, hanem az államháztartás oldaláról közelítve nagy mértékben hatást gyakorol annak egyensúlyára is. Mindezeken felül egy társadalom tagjainak egészségi állapota meghatározó az egyén jólétének szempontjából, illetőleg meghatározza az adott egyén gazdasági teljesítőképességét is.

Nos, tehát a válság sújtotta Spanyolország megnyerte az EB-t. Micsoda meglepetés, dehogy az. Immáron jó pár éve hazánk fiai hiányában nekik szurkolok a különböző világversenyeken. Olvasgattam, meg hallgattam a különféle kritikákat a játékukkal kapcsolatban. Unalmas, meg nincs csatár, stb. Butábbnál butább szófordulatokkal írták le a játékukat.

Jó edző ez a Vicente Del Bosque, na. Írják a szaklapok, hogy a Barca játékát "koppintgatta le" tulajdonképpen. Az a nagy helyzet, hogy jó pár éve még a Real Madrid edzőjeként egészen hasonlót játszatott. Igaz akkor volt klasszikus centere Morientes személyében, de szintén két védekező középpályással állt fel és szintén a sokpasszos játékot erőltették. Napjainkra annyit változott a helyzet, hogy úgynevezett "hamis kilencessel" próbálkoznak, illetve a két szélső ellentétes lábú, vagyis nem az alapvonal felé, hanem befelé cseleznek, illetőleg mozognak, ezzel is területet nyitva a két felfutó szélső hátvédnek.

Nincs tehát klasszikus értelemben vett center. Igaz, ehhez a tegnapi játékhoz nem is feltétlenül kellett, ahogy azt tegnap láthattuk. Nem kellett, mivel a sok passzos játékuk, amellett, hogy alátámasztja a nagy igazságot, miszerint, amíg nálunk van a labda nem kaphatunk gólt, ezen felül el is fárad az ellenfél a labda nyomozásában (főleg, ha megfogyatkozik létszámban). Tegnap jól láthatóan kiderült, hogy az olaszok nem tudtak mit kezdeni a mélységből érkező spanyol játékosokkal, ami mindjárt két gólos hátrányt jelentett az első félidő végére. Különösen Jordi Alba góljánál volt mindez nagyon szembetűnő, pedig az a támadás a Milan bekk, Abate oldalán futott, aki nem a lassúságáról híres. Ráadásul a spanyol balhátvéd kb. a saját 16-osától indult. Idő lett volna találkozni vele. Ha már az egyik spanyol szélső hátvédet megemlítettük, pár szót szólni kell a másikról is. Arbeloa ugyanis szerintem kilóg egy kissé ebből a válogatottból, legalábbis támadásban. Jó példa erre, az a tanácstalanság, ami jellemzi őt amikor a tizenhatos környékére kerül. Ezzel szemben a második félidőben Sergio Ramos is odakeveredett, róla legalább elhittem, hogy van elképzelése arról, hogy mit kezdjen a labdával ilyen helyzetben.

Az is jól látszott, hogy David Silva felpasszai az első félidő második felében javarészt célt tévesztettek, talán ez is közrejátszott abban, hogy a második félidőben levették a pályáról és Pedro érkezett helyette. Bár azt azért hozzá kell tenni, hogy az elrontott felpasszok idején az olaszok elég jól szűrtek középen, úgyhogy néha nem is nagyon volt más választás, mint előre rúgni Fabregas irányába. Itt mondjuk mindegy, hogy van-e center vagy nincs, mert a közelébe nem mentek a lasztik.

Olaszok. Azt leszögezem mindjárt az elején, hogy Balotelli nem tartozik a kedvenc játékosaim közé, sőt. A Cassano - Balotelli kettőst vizsgálva azt gondolom, hogy az előbbinek jóval több ész jutott a futballból, mint az utóbbinak. Sőt, a színes bőrű barátunk inkább kerékkötője volt a csapatának, mintsem hasznára lett volna. Ő ugyanis klasszikus kilences poszton kezdett, csakhogy amikor kilépegetett onnan - mivel nem találkozott a labdával - a spanyolok vezettek 3-4 veszélyes kontrát. Álló helyből cselezgetni próbált, a passzai nem ültek, a labdavesztésből adódóan pedig lendületből vezethették az olasz védelemre a labdát. Cassanot sajnálom. Jó kis futballista, elég nehéz év van mögötte, sajnos nem is bírta végig a meccseket. Talán, ha ő teljesen egészséges, akkor a szünetben a derék Mariot veszi le Prandelli. Di Natale a beállása után mindjárt oda is került, sőt volt még egy nagy ziccere. Marionál egy kötényre emlékszem a 16-os és az oldalvonal között, az is hátrányból, mert kettő az egyben védekeztek vele szemben.

Aztán beütött a krach végleg a taljánoknál. Thiago Motta töltött talán másfél percet a pályán és félsérültből teljes sérültté vált. Ez az edző felelőssége, mert be sem szabadott volna küldeni, persze utólag könnyen okos az ember. A lényeg, hogy ezután unalomba fulladt a meccs, az olaszok lélektelenül statisztáltak, Fernando Torres meg úgy lett aranycipős, hogy epizodista volt tulajdonképpen.

Na, de amin kiakadtam az Csiszár Jenő, hogy ne csak a meccsről beszéljünk. Apukám (vak)világa, a fotel nagy szurkolója mindig a legjobb ütemben magyarázott bele Dárdai Pali mondanivalójába. Totál hülyeségeket, amire aztán irgalmatlan módon nem voltam kíváncsi. De most ő volt a kinevezett olasz drukker. A szakmára lettem volna kíváncsi, nem arra, hogy ő a fotelban mit gondol. Meg úgy alapvetően sem nagyon érdekel, hogy mit gondol futball ügyben. Olyan szinten van nálam, mint a Hegyi Iván. Ő is kifejezetten idegesít a szakértésével, csak ő  egy másik csatornán.

Várom a világbajnokságot, de Csiszár Jenő szakértése nélkül...

Minden Schmitt Pállal kezdődött. Legalábbis szakdolgozat ügyben. Azóta már a Fletó is bajba került, sőt a XIII. kerület polgármestere sem patyolat tiszta, sokkal inkább pongyola - fogalmazás szempontjából mindenképp. Az a helyzet, hogy egyre inkább hajlok arra, miszerint az akkori gyakorlat kétségkívül kihívásokkal küszködik. Sőt, megerősítést kezd nyerni korábbi megállapításom, vagyis hogy a sportállások mintájára létezett a "sportvégzettség" is. Ezen felül azonban egyéb végzettségek is léteztek. Volt ugyebár az "átkosban" a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem - ez volt a Foxi-Maxi -, illetve az MSZMP Politikai Főiskolája.

2012. január elsején életbe lépett a budavári önkormányzat rendelete a szociális kártyáról. Ugye emlékszünk még, hogy pár éve slágertéma volt, bizonyos Szepessy Zsolt Monok polgármestere dobta be a köztudatba. 2009-ben már írtam a témáról egy szűk körben ismert dolgozatot, akkor egy meglehetősen kicsavart logikai levezetés következtében, a szegények cafetériájának neveztem az elképzelést. Ez a mostani elképzelésre sokkal inkább igaz.

Egy kis történeti áttekintés (6.rész)

Elérkeztünk sorozatunk hatodik, egyben befejező részéhez, amely az államcsőd bekövetkezéséről szól. Jelen időszakunk 1999-től datálódik. Kezdjük is mindjárt a brazil válsággal.

2012. február 3-án az igazgatóság döntése értelmében leálltak a Magyar Légiközlekedési Vállalat a MALÉV Zrt. gépei. Történt, hogy a társaság ingatag helyzetére hivatkozva Tel-Avivban már nem akarták kiszolgálni a cég járatát, ragaszkodtak a számla előzetes rendezéséhez - megszűnt a bizalom. Lássuk hogyan is jutottunk idáig.

1946. márciusában alakult a társaság elődje a Magyar–Szovjet Polgári Légiforgalmi (Maszovlet) Rt. 8 évvel később a magyar állam, államközi szerződés keretei között kivásárolta a szovjeteket a cégből. Ekkortól datálható a MALÉV létezése. 1992-ig állami cégként működött, amikor is az Alitalia olasz légitársaság és a Simes - szintén olasz - bank 35%-os részesedést szerzett. Az együttműködés mindössze 5 évig tartott, amikor is 1997 decemberében magyar bankok visszavásárolták az olasz kezekben lévő részvényeket.

1998-ban a British Airways részéről történt egy kísérlet a Malév részvényeinek megszerzésére. Elvileg már készen is voltak a papírok, de a kormányváltásnak (első Orbán kormány) köszönhetően a magyar állam visszavonulót fújt. 1999-től az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt.-hez került a Malév 99,5 százalékos többségi tulajdona, amely helyzet egészen 2007-ig nem változott.

2007-ben a Gyurcsány kormány regnálása alatt 200 millió forintért eladták a céget a Borisz Abramovics érdekeltségébe tartozó AirBridge Zrt.-nek. Ez az üzlet sem jött be, 2010 februárjában ismét állami tulajdonba került a MALÉV 99,95%-a.

Kesernyés történetünkről elmondható, hogy a társaság tulajdonképpen a rendszerváltás óta befektetők után ácsingózott. Az 1992-es első eladást megelőzően már látszott, hogy a cég nem rendelkezik elegendő tőkével a működéséhez, ezért szükséges lenne külső források bevonása. Az Alitalia beszállásával mindez teljesülni látszott és a kiszállása után is voltak, akik láttak üzletet a cégben. Csakhogy az állam akkor másképp döntött. Valószínűleg ebben szerepet játszott a privatizációs hullám kicsengése, azok a hangok, hogy az állam elherdálta a vagyonát, fillérekért árusította ki az országot.

Később ez a visszakozás visszaütött a tekintetben is, hogy a 2004-es EU csatlakozás hozadékaként már nem lehetett államilag szubvencionálni a légitársaságot, lévén a szabályok tiltják mindezt. Akkoriban - egyes források szerint -, mintegy 30 milliárd forintból még helyre lehetett volna tenni a céget. Ezen felül a Ferihegyi reptér eladásából - amely szintén az EU csatlakozás után történt meg - sem részesedhetett a MALÉV. Ezzel az eladással kapcsolatban terjengenek olyan hírek, hogy a brit vevő számára egy bizonyos forgalmat garantált az állam, tehát nem engedheti csődbe jutni a légitársaságot. (Ez valahogy jellemző a hazai privatizációra. Egyéb privatizációs szerződéseket is érdemes lenne fellapozni a '90-es évekből, ahol szintén állami garanciák vállalása a jellemző...)

1999-től az állam folyamatosan tolta be a pénzt a MALÉV-ba, 2001-ben például az MFB 20 milliárd forintos hitelkeretére a kormány kezességet vállalt, és még ugyanebben az évben további 9,2 milliárd forintot "talicskáztak" be. Mindezen felül újabb 10 milliárd forint "betolásáról" született döntés 2003-ban. Ennek az összegnek egy részét - 3 milliárdot - feltételekhez kötöttek, amelyet a cég végül is nem teljesített időben, így 7 milliárd került felhasználásra. A cég eközben igyekezett eladásokból is fedezni a veszteségét, például 2005-ben, több mint 7 milliárd forintért eladta az üzemanyag-üzletágát a Budapest Airport Zrt.-nek.

2007-ben ismét egy eladás (AirBridge), 2010-ben visszavásárlás. Oszkó Péterék 95%-os tulajdonrészt vásároltak vissza, a fennmaradó 5% az AirBridge-nél maradt. A kormány úgy szerzett tulajdonrészt ismét, hogy a vele szemben fennálló adósságot tőkére konvertálták, és ezzel gyakorlatilag a cég többségi tulajdonosává avanzsált az állam. Az 5% az orosz állami bank, a Vnyesekonombanknál maradt (az időközben tönkrement AirBridge részvényeket ők birtokolták). A [remek] privatizációs szerződés értelmében azonban a bank által kifizetett 32 millió eurós bankgarancia a MALÉV-ot terheli. Ezt is hozzávéve a cég, mintegy 120 millió euró adósságot halmozott fel a bankkal szemben. A magyar állam ezért a visszavásárlást követően összesen 25,4 milliárd forinttal megemelte a légitársaság alaptőkéjét.

Az Európai Bizottság pedig vizsgálódik. 2007 és 2010 között tiltott állami támogatások nyújtása okán. Pár adósságtételtől ilyen-olyan trükkök hatására megszabadították a céget, a 2003-as MFB kölcsönt például átruházták a Malév Vagyonkezelő kft-re, illetve a cég az adókötelezettségeinek teljesítését többször elhalaszthatta.

Ez a vizsgálódás, illetve a panasztétel a Wizz Air részéről, amelynek nyomán tulajdonképpen elindult, vezetett oda, hogy gyakorlatilag halotti tort ülünk. A Bizottság kötelezte a céget, hogy fizesse vissza az említett időszakban kapott támogatásokat, amellyel gyakorlatilag kivégezték a céget. Ezzel a Budapesten tevékenykedő légitársaságok jól jártak, a versenyből a MALÉV került ki vesztesen. Úgy néz ki ennek a cégnek sem az állam, sem a piac nem volt jó gazdája, és közösen sem működött.

Elhunyt 2012.február 3. Tel-Aviv/Budapest.

Egy kis történeti áttekintés (5.rész)

Elérkeztünk sorozatunk ötödik részéhez, amelyben az 1990-től 1998 végéig tartó időszakot vesszük górcső alá. Kezdjük is mindjárt az 1990-1994-et felölelő időszakkal. Ezt az időszakot nevezik az elemzők az argentin gazdasági csoda időszakának. Ez az elnevezés tulajdonképpen annak köszönhető, hogy Menem végül is egy felelős gazdaságpolitikát igyekezett véghezvinni a populista választási ígéreteivel ellentétben. Azt is mondhatnánk, hogy egy, az IMF által is támogatott makrogazdasági stabilizációt indított el (Kovács, 2004).

Egy kis történeti áttekintés (4.rész)

Sorozatunk következő része az 1976-1989 közötti időszakot öleli fel. Az időszak kezdetén – az 1976-os évben – sohasem látott mélypontot élt meg Argentína. Három számjegyű infláció (444%), az államháztartás 15%-ot meghaladó GDP-arányos hiánya, illetve politikai terror (Panyi, 2005). Ezek tették lehetővé az újabb katonai hatalomátvételt ezen év márciusában, amely az ország legerőszakosabb diktatúrájaként vonult be a történelembe (mintegy 30000 ember tűnt el nyomtalanul, hatósági közreműködéssel).

Egy kis történeti áttekintés (3.rész)

A következő időszak az 1944-től 1975-ig terjedő.  1943 óta Perón van kormányon. Ahogy korábban már jeleztük, az argentin kormány fejére nagy hatással volt Mussolini szociálpolitikája, egy államilag szervezett, korporatív társadalom megvalósításának elképzelése. Szociális téren jelentős lépések történtek a jóléti állam megteremtése felé. Ezen intézkedések közé tartoztak a béremelések, a szociális juttatások kibővítése, a munkahelyteremtés, a munkatörvények révén pedig a bérből és fizetésből élők nagyobb arányban részesedhettek a jövedelem-újraelosztásból.

Egy korábbi bejegyzésemben (Ők tényleg nem fontosak?) már érintettem valamelyest a témát. Érdemes általánosságban futni még egy kört a dologban. Szóval, lett itt Csepeli György szavaival élve röghöz kötés (államilag támogatott, ingyenes képzés), lett itt tandíj, féltandíj. Vagyis az ingyenesség látszólagos. "Nincs ingyen ebéd".

Az "ingyenes" képzés esetében a költségek időben eltolódva jelentkeznek. A végzettség megszerzését követő 20 évben 6-12 évet itthon kell "iparoskodni". A társadalomtudományok kapcsán keveseknek tették lehetővé az államilag támogatott képzést. Vagyis ők megválthatják tulajdonképpen a 6-12 évet azzal, hogy tandíjat fizetnek. Egy másik szempontból viszont, talán őket nem is érdemes "röghöz kötni". Egy szociális területen végzettséget szerzőt - a már hivatkozott bejegyzésre utalva - nagy valószínűséggel felszív a munkaerőpiac.

Csakhogy ennek a másik oldala az, hogy a befektetett összegek anyagi értelemben nem biztos, hogy megtérülnek. Persze be lehet jutni alapítványokhoz, civil szervezetekhez, stb., ahol lehet pályázgatni, abból a pénzből némi trükközéssel "ki lehet szedni" öncélra is, de erre alapozni az egyetemi tanulmányokat kissé groteszk volna, és hát - valljuk be - szembe menne az 'oly bőszen hangoztatott humánus értékekkel.

Egy másik - cinikus - érvem a röghöz nem kötéshez, az, hogy mi olyan jó szakembereket képezünk ezen a területen, hogy nekik igenis járniuk kell a világot, öregbíteni a képzés hírnevét. Amennyiben járják a világot, akkor megtérül a dolog.

A piacképesebb társtud. végzettségnél (pl. szociológia) viszont jobb a sansz a megtérülésre. Mert arról a szakról legalább tudja az átlag ember is, hogy létezik. Még a szociális munkáról is tudja. De a szociálpolitikáról nem igazán. Én például az egyetemi éveim alatt voltam, szociális munkás, szociológus, szociálpszichológus, csak szociálpolitikus nem. Amint közöltem, hogy más a mezsgye, a következő kérdés ilyenkor az volt: "és mit csinál egy szociálpolitikus? Az ezt követő: akkor te politikus vagy, parlament meg minden?

Úgy néz ki a kormány sem tudja, mi fán terem a szocpolos, aki tudja, az majd kifizeti érte a tandíjat, mert többet tud, mint az átlag. Nem a Valóvilágból naprakész, hanem érdekli a jóléti újraelosztás, a jóléti állam lehetséges jövőképei, esetleg hallott már Ferge Zsuzsáról, meg a humánus értékekről a szakon, amit ő alapított.

Azokról én is hallottam, és az elsajátításukban kudarcot vallottam, azt mondá' a szak alapítója, de én legalább nem fizettem tandíjat a kudarcért... Most már a sikertelen azonosulás is pénzbe kerül.

Már a kudarc sincs ingyen...

Egy kis történeti áttekintés (2.rész)

A következő korszakunk az 1930-1943 közötti időszakot öleli fel. Ebben az időszakban a gazdasági világválság hatalmas csapásként érte a gazdaságot, a külső gazdasági tényezőktől való függés következtében. Elmaradt a tőkebeáramlás az export is visszaesett a célországok protekcionista politikája következtében. Vagyis az agrárexport-modell két kulcsfontosságú eleme: az export iránti kereslet, valamint a tőkeimport omlott össze, ami gazdasági irányváltást tett szükségessé.

Van-e a magyar kormánynak „mesterterve” a gazdasági válság kezelésére? – teszi fel a kérdést a HVG-ben Szelényi Iván szociológus. Szelényi szerint a magyar kormány tudatosan játszik az államcsődre, az argentin példából kiindulva. Olyannyira megihletett ez az írás, hogy úgy gondolom érdemes utánajárni, mi is történt tulajdonképpen Argentínában.

A Népszabadság online publicisztikát közölt egykori tanárom, az ELTE Társadalomtudományi Karának dékánja tollából. A publicisztika címe: Mennyire fontosak a társadalomtudományi szakemberek?

A publicisztika elején a következő sorokat olvashatjuk:
„(…) Gyakori és mesterségesen túlhangsúlyozott érv, hogy a társadalomtudományokban jártas szakemberekre nincs kereslet a munkaerőpiacon. A társadalomtudományokat tanuló diákok 57,3 százaléka már az egyetem alatt dolgozik valamilyen, a leendő végzettségéhez köthető munkakörben, és további 40 százalékuk 4,1 hónapon belül munkát talál. Túlnyomó többségük (83,3%) alkalmazott, minden negyedik társadalomtudományi végzettségű munkavállaló valamilyen vezető beosztást tölt be, ráadásul 6,4 százalékuk felső vezető, ami az összes képzési területen mért érték átlagának másfélszerese.
Nem igaz tehát, hogy a magyar felsőoktatás elhelyezkedésre képtelen munkanélkülieket termelne, és különösen nem igaz ez a társadalomtudományi képzésekre.” (http://www.nol.hu/lap/forum/20120116-mennyire_fontosak_a_tarsadalomtudomanyi_szakemberek_#kommentek)
 

Ezeket a számokat szeretném egy kissé árnyalni, mi is van ezek mögött. Az ELTÉ-n végzettek a munkaerőpiacon című kutatás alapján (http://minoseg.elte.hu/hir?id=NW-145) a következő adatokat érdemes megvilágítani. A Társadalomtudományi Kar esetében – az érvényes válaszokra támaszkodva – nagy arányban fordul elő az állami és az önkormányzati munkahely (24,3%, illetve 25,2%). Kft. formájában működő munkaadót 20,9% említett. Közhasznú társaságnál (jelenleg nonprofit gazdasági társaságoknak nevezzük őket) 0,9% helyezkedett el. Állandó munkahellyel az első végzettség megszerzését követően 72% rendelkezett.
 

A munkaadó iparági megoszlása szerinti bontásban (egészségügy, szociális ellátás) az ELTE összes karát górcső alá véve, a TáTK esetében 34,5%-os arányról beszélhetünk az érvényes válaszokat vizsgálva. Ez az adat azt mutatja, hogy az állami illetve önkormányzati munkahely valószínűleg a szociális szférában keletkezik (szociális ellátórendszer, család- és gyermekvédelem), vagyis létjogosultsága van a szociális szakoknak. Én azt gyanítom, hogy javarészt a szociális munkások dobják meg az arányt. A nonprofit gazdasági társaságok esetében valószínűleg szociálpolitikusokat találunk inkább.

Érdekes kérdés, hogy mi a helyzet a kft. formájában működő munkahelyeknél. Itt azt gyanítom, hogy főként a szociológia szakon végzettek fordulnak elő.  „A szociológia szakon végzettek számára elsősorban a piac‐, és közvélemény‐kutató cégek, illetve a tanácsadó és a multinacionális cégek biztosítanak munkalehetőséget. Emellett üzleti szervezetek a HR területén, kutatóként vagy szervezetfejlesztőként alkalmaznak szociológusokat, és esetenként minisztériumok, önkormányzatok.”
(http://www.felvi.hu/pub_bin/dload/DPR/szakmai_osszefoglalo_anyagok/ELTE2.pdf)

Gyaníthatóan az üzleti alapon működő munkahelyek jellemzőek például a politológusok esetében is (bár azért az állami szféra is sanszos). Gondoljunk bele a különböző, pár személyt foglalkoztató elemző intézetek létezésére. Valószínűleg itt – és a szociológusok esetében is – nagy szerepe van a kapcsolati hálónak, kapcsolati tőkének.

Az érv tehát, hogy „minek annyi kommunikációs szakember, illetve politológus”, az odáig stimmel, hogy minek annyi kommunikációs szakember. Ellenben a többiekre a kalapban szükség van, illetve lenne. Jó szakemberre mindig szükség van. Leginkább talán szociális munkásra lenne szükség, főleg a jelenlegi helyzetben.

Ahogy a dolgok jelenleg állnak, egyre többen fognak lefelé mutató pályaívet befutni, az ő ellátásuk megköveteli/megkövetelné a professzionalizmust, a hozzáértést. Ezt nem segíti elő az a döntés, hogy a "szociális" szakok képzéseiért mesterképzésen például az oktatási államtitkárság szerint évi minimum 600.000 (de akár 800.000) Ft-ot kell majd fizetni az állami ösztöndíjas helyekről kiszoruló hallgatóknak.

Ugye nem gondoltuk komolyan, hogy a feltörekvő ifjúság, akikbe szorult némi szociális érzékenység, majd milliós tételekkel finanszírozza meg azt, hogy a végzettsége megszerzése után napi szinten foglalkozzon a „nyomorral”. Főleg, mert anyagi értelemben a befektetése talán sohasem térül meg. A személyes beállítódás egy másik kérdés. Kötve hiszem azonban, hogy erre rendelkezésre állnának az egyéni források, akinél viszont igen, ő valószínűleg inkább piacorientáltabb képzést részesít előnyben. A lényeg az, hogy egy olyan képzést igyekszünk - mondhatni - kilátástalan helyzetbe hozni, amely esetében éppen az ellenkezőjére lenne szükség.

Érdemes lenne ezt átgondolni.

 

2012. január 11-én megtudtuk, hogy Schmitt Pál annyira kisdoktor, hogy leginkább műfordító. A hvg.hu-n György Miklós klaviatúrájából kiderült, hogy itt aztán plágium gyanú van. A disszertáció 215 oldalából, mintegy 180 egy bolgár szerző, bizonyos Nikolaj Georgiev munkájának túlnyomórészt szó szerinti fordítása.

Örülhetnénk annak, hogy az államfő legalább nyelveket beszél - az életrajza szerint: Angol, német, francia, spanyol, orosz nyelvtudással rendelkezik -, ámde ettől még ne legyen valaki doktor, se kicsi, se nagy, semmilyen. Mondjuk jobb is, ha beszél, mert (helyes)írásban azért necces, úgyhogy lehet jobban járt volna, ha az eredeti francia nyelvű szöveget adja be. De ne legyünk ennyire szigorúak.

Engem személy szerint inkább az foglalkoztat, hogy ezt 1992-ben senki nem vette észre? 2012-ben egy rengeteg szabadidővel rendelkező újságíró fogta magát és úgy érezte, hogy most aztán utánajárok én a Schmitt doktornak. Kötve hiszem, hogy ez húzódik meg a  háttérben. Sokkal inkább az, hogy valaki igen jól értesült súghatott. Egyből adódik is az újabb kérdés, sőt inkább kérdések, hogy miért, miért most és kinek az érdeke?

Valamelyik demokráciaféltőnek, aki közel van a tűzhöz elege lett abból, hogy a köztársasági elnök - ne feledjük az Alaptörvény szerint Magyarország államformája azért még mindig köztársaság - súlytalan "ellensúly". E kínos üggyel akarja lemondatni? És akkor mi lesz, ha lemond?

Megmondom én, semmi. A sosem látott felhatalmazás, a fülkeforradalom eredményeképpen létrejött 2/3 odaültet valaki mást, aki szintén csak néha pirít oda a srácoknak, hogy ez azért így mégsem lenne jó, beszéljétek át újra, vagy elküldi az Alkotmánybírósághoz a tervezetet. Azért valljuk be, néha kell ilyesmit is cselekednie, nehogy már mindig kilógjon a lóláb. Bár attól még kilóg.

Mi van, ha megágyazunk Viktornak? Egész Európa úgyis a fejét követeli, ide szakértő kell. Bajnai elő is jött a fénybe, megmutatta magát, hogy "helló srácok, itt vagyok még, nem tűntem ám el". Aztán vissza is ment az árnyékba, de tudatta, hogy rá lehet számítani. A kérdés itt az, hogy a pénzpiacok ki tudják-e kényszeríteni a kormányváltást. Azt tudjuk, hogy Róna Péter szerint igen. Ha viszont ez megtörténik, akkor megágyaznak a Bogár-féle összeesküvés-elméletnek.

Tehát akkor Viktor 'monnyon le, majd átül a köztársasági elnöki székbe. Az a helyzet, ha ez lenne a küldetés, akkor ezt jóval elegánsabban is meg lehetne oldani, jóval kisebb presztízsveszteséggel, úgyhogy alig hiszem, hogy ez lenne a háttérben. Úgyhogy számomra és az ATV-n az elmúlt szerdán elemző politológusoknak és Ungár tanár úrnak még nem világos, hogy ez most mire is volt jó.

Országunk presztízse amúgy is a bányászbéka feneke alatt van mostanában, ezzel mélyebbre nem kerülünk. Ettől még felrúgtuk a demokratikus értékeket, meg diktatúra van, meg megszűnt a jogállam - állítólag. Belpolitikai hasznát sem nagyon látom az ellenzéki oldalról semmiképpen. Bár, ha kiállna mondjuk Szanyi kapitány büszkén, daliásan, hogy íme lám sikert arattunk, lemondattuk az államfőt, akkor azt tanácsolnám, hogy simogassa meg a homlokát, mert kezdheti elölről. Na jó, azért az nem kis eredmény lenne a fragmentált tiltakozóknak, elnézést, ellenzéknek. Megerősíthetné a meggyőződésüket, hogy jó az, amit csinálnak. Az más kérdés, hogy tulajdonképpen semmit nem ér. Kormányoldalról meg nem lenne értelme, ahogy az imént megjegyeztem.

Úgyhogy a kérdés egyelőre az: miért?