Egy kis történeti áttekintés (4.rész)

Sorozatunk következő része az 1976-1989 közötti időszakot öleli fel. Az időszak kezdetén – az 1976-os évben – sohasem látott mélypontot élt meg Argentína. Három számjegyű infláció (444%), az államháztartás 15%-ot meghaladó GDP-arányos hiánya, illetve politikai terror (Panyi, 2005). Ezek tették lehetővé az újabb katonai hatalomátvételt ezen év márciusában, amely az ország legerőszakosabb diktatúrájaként vonult be a történelembe (mintegy 30000 ember tűnt el nyomtalanul, hatósági közreműködéssel).

A katonai junta a korábbi importhelyettesítő iparosítással szakítva, radikális piacliberalizációra szánta rá magát. Ez három területre fókuszált: a munkaerőpiac rugalmasabbá tételére, a külkereskedelmi nyitásra és a pénzügyi szektor deregulációjára. A munkaerőpiacot a szakszervezetek hatalmának csökkentésével kívánták elérni, míg a külkereskedelmi nyitás a termelékenység növelésére és az infláció visszaszorítására irányult. A pénzügyi szektor deregulálásával a megtakarításokat és a beruházásokat akarták ösztönözni.

Csakhogy a meglehetősen elhízott állami szektorban nem történtek visszavágások, sőt a kormány a munkanélküliség leszorítására törekedett – ami 1978-1980 között 2,5%-os -, ezért a gazdasági intézkedések nem befolyásolták számottevően a belső adósság alakulását, amelyben az állami vállalatok 40-72%-os részesedéssel bírtak. (Panyi, 2005)

A piac deregulálása és a vámok nagymértékű csökkentése kedvezett a mezőgazdaságnak – a korábbi importhelyettesítő politikát ellensúlyozva -, de az agrárexport-modell visszaállítására már – elsősorban a megváltozott világpiaci helyzet miatt – nem volt lehetőség. Az 1973-as olajválság után Argentína korábbi nagy felvásárlója, az EGK különféle agrárszubvenciók, illetve a közöspiac védelme révén immáron versenytársként jelentkezett az argentin export számára, ami a hagyományos külpiac bezárulását eredményezte.

Ennek ellensúlyozására Argentína igyekezett meghódítani a szovjet piacot, amely két okból is problémásnak tűnt. Egyfelől meglepőnek hatott egy kommunista ellenes katonai kormánytól [mint láthatjuk a piacok a különféle politikai berendezkedések felett állnak], másfelől ütközött az USA érdekeivel.

1980-ra a szovjetekkel folytatott kereskedelem jelentős mértékűnek mutatkozott. Ebben az időszakban az USA továbbra is Argentína fő beszállítójaként tetszelgett, a szovjet piac pedig az ország fő exportpiacaként (Korábban, 1880-tól a britek, 1955-től az EGK töltötte be ezt a szerepet, mint arról már volt szó.).

Ez a háromszög a hidegháborús környezet következtében, sok feszültséget szült, mind gazdasági, mind politikai téren. A szovjetek nyilvánvalóan a negatív kereskedelmi mérlegük ellensúlyozására piacokat igyekeztek nyitni Argentínában, míg az USA esetében ütőkártyának bizonyult Argentína amerikai bankokkal szemben fennálló adóssága az argentin-szovjet kereskedelem befolyásolására.

Az 1977-1981-es időszakot az import 2,5%-os növekedése jellemezte, ami nem egy túl jelentős bővülés, azonban, ezen belül a tőkejavak importja gyakorlatilag megnégyszereződött (Panyi, 2005). Ez valószínűleg a piacnyitás következménye. Palotás László azonban a nyitás következményének tartja egész iparágak megszűnését, iparágak tönkremenetelét, illetve multinacionális vállalatok kimenekülését az országból (Palotás, 2003). Ez némileg árnyalja a képet.

A tőkejavak importját az 1978-as teljes megnyitása a tőkepiacnak is nagy mértékben elősegítette. Az országba vonzott tőke – elsősorban spekulatív – viszont csődbe juttatta az ország két legnagyobb bankját, amely pénzügyi válságot indukált. A válság kezelését, a folyó-fizetésimérleg hiányát külföldi –magánbankok által nyújtott – kölcsönökkel igyekeztek finanszírozni. Ez természetszerűleg egyre nagyobb terhekkel járt és az 1979-es második olajválság után a megemelkedő nemzetközi kamatlábak hatására az ország újra a szakadék szélére sodródott. 1981-re a külföldi adósság a GDP 70%-ára rúgott [érdemes belegondolni hazánk helyzetébe is], az 1975-beni 7,9 milliárd dollárról 1981-re 35,7 dollárra emelkedett. Mindezt három számjegyű infláció kísérte, az államháztartási hiány pedig a GDP 12%-t tette ki. (Panyi, 2005)

A kormányzat leértékeléssel, illetve a tőkeforgalom korlátozásával igyekezett úrrá lenni a helyzeten. Mindezt megspékelte még egy háború kirobbantásával a Falkland szigetek megszerzésére, amellyel a nemzeti összefogást akarta biztosítani. Csakhogy a háború vereséggel zárult, és hosszabb távra megpecsételte az angolszász államokkal (Nagy-Britannia, USA) való kapcsolatot.

1983-tól Alfonsín került hatalomra 7 évig tartó katonai diktatúra után, de a mozgástere a megörökölt adósságterhek és a költségvetési deficit, illetve a peso értékvesztése (Kovács, 2004)  következtében meglehetősen korlátozott volt. Először populista elemekkel (béremelés, oktatási reformok, stb.) és a politika demokratizálásával próbálta az intézkedéseinek támogatottságát megteremteni. Megszorító intézkedések véghezvitele e-nélkül egyébként is nehéz lett volna a szakszervezetek ellenállása miatt.

1984-ben a gazdaság helyzete tovább romlott, az infláció továbbra is három számjegyű (kb. 700%), és közelítőleg 22 milliárd dollárnyi tőke távozott az országból (Panyi, 2005). Emiatt 1985-ben a kormány sajátos stabilizációs programmal rukkolt ki, amely az IMF támogatását is élvezte (Kovács, 2004). Az „Austral Terv” új pénz (austral) bevezetését, bizonyos korrekciók mellett az árak, bérek és az árfolyam időszakos befagyasztását, a kamatlábak csökkentését, privatizációt és a piac liberalizálását, illetve a költségvetési hiány megszüntetését tűzte ki célul.
 

Az új pénzt rögzített árfolyamrendszeren keresztül az amerikai dollárhoz kötötték (Kovács, 2004). A program kezdetben sikeresnek mutatkozott  (leszorították az inflációt, csökkent az államháztartás hiánya), mégis megtorpant a társadalmi elégedetlenség és az állami vállalatok magas kiadásai okán. 1987-re az elnök helyzete megingott (a választások eredményeképpen peronista többség a képviselőházban), így az ellenzék meggátolhatta az 1988-ban meghirdetett megszorítások végrehajtását, ami az állami szektor visszavágását célozta volna.

1989-ben azonban Argentína ismét a hiperinfláció markába került. Ennek hátterében az állt, hogy az államháztartás hiányát pénznyomással finanszírozták, ami szükségszerűen hozta magával az új pénznek a pesonál is gyorsabb ütemű elértéktelenedését (Kovács, 2004) A már két számjegyűre (78%) leküzdött infláció újra három számjegyűre hízott.

Ebben az évben a kormány iránt bizalmukat vesztő szavazók Menemre adták le a voksukat az elnökválasztáson. Az új elnök megszállott populista hírében állt, amelynek következtében hatalmas léptékű kimenekülés kezdődött a tőke tekintetében az országból.

Ha pozitívumot keresünk ebben az időszakban, akkor esetleg az 1986-tól működésbe lépett argentin-brazil gazdasági együttműködést emelhetjük ki. Ez jelentette a MERCOSUR, vagyis az 1991-ben megalakult Déli Közös Piac alapját.

Azt láthattuk tehát, hogy a piacnyitás, a gazdasági liberalizáció esetleges pozitív hatásait meggátolta nemcsak a politikai bizonytalanság, hanem a gazdasági is, abban az értelemben, hogy a válságban erőteljesen jelentkező túlsúlyos állami szektorhoz tulajdonképpen nem nyúltak hozzá, nem vágták azt vissza.

Innen folytatjuk.

Felhasznált irodalom:
Klein Hajnalka (2003): Az argentin válság és a recesszióból való kilábalás (szakdolgozat)
Kovács Zsófia Dóra (2004): Az argentin gazdasági válság kialakulásának okai, kezelése és hatásai (szakdolgozat)
Palotás László (2003): Az argentin lemaradásról, In: Külgazdaság XLVII. évf., Kopint-Datorg, Budapest
Panyi Krisztina (2005): Az argentin gazdasági válság (szakdolgozat)