A Népszabadság online publicisztikát közölt egykori tanárom, az ELTE Társadalomtudományi Karának dékánja tollából. A publicisztika címe: Mennyire fontosak a társadalomtudományi szakemberek?

A publicisztika elején a következő sorokat olvashatjuk:
„(…) Gyakori és mesterségesen túlhangsúlyozott érv, hogy a társadalomtudományokban jártas szakemberekre nincs kereslet a munkaerőpiacon. A társadalomtudományokat tanuló diákok 57,3 százaléka már az egyetem alatt dolgozik valamilyen, a leendő végzettségéhez köthető munkakörben, és további 40 százalékuk 4,1 hónapon belül munkát talál. Túlnyomó többségük (83,3%) alkalmazott, minden negyedik társadalomtudományi végzettségű munkavállaló valamilyen vezető beosztást tölt be, ráadásul 6,4 százalékuk felső vezető, ami az összes képzési területen mért érték átlagának másfélszerese.
Nem igaz tehát, hogy a magyar felsőoktatás elhelyezkedésre képtelen munkanélkülieket termelne, és különösen nem igaz ez a társadalomtudományi képzésekre.” (http://www.nol.hu/lap/forum/20120116-mennyire_fontosak_a_tarsadalomtudomanyi_szakemberek_#kommentek)
 

Ezeket a számokat szeretném egy kissé árnyalni, mi is van ezek mögött. Az ELTÉ-n végzettek a munkaerőpiacon című kutatás alapján (http://minoseg.elte.hu/hir?id=NW-145) a következő adatokat érdemes megvilágítani. A Társadalomtudományi Kar esetében – az érvényes válaszokra támaszkodva – nagy arányban fordul elő az állami és az önkormányzati munkahely (24,3%, illetve 25,2%). Kft. formájában működő munkaadót 20,9% említett. Közhasznú társaságnál (jelenleg nonprofit gazdasági társaságoknak nevezzük őket) 0,9% helyezkedett el. Állandó munkahellyel az első végzettség megszerzését követően 72% rendelkezett.
 

A munkaadó iparági megoszlása szerinti bontásban (egészségügy, szociális ellátás) az ELTE összes karát górcső alá véve, a TáTK esetében 34,5%-os arányról beszélhetünk az érvényes válaszokat vizsgálva. Ez az adat azt mutatja, hogy az állami illetve önkormányzati munkahely valószínűleg a szociális szférában keletkezik (szociális ellátórendszer, család- és gyermekvédelem), vagyis létjogosultsága van a szociális szakoknak. Én azt gyanítom, hogy javarészt a szociális munkások dobják meg az arányt. A nonprofit gazdasági társaságok esetében valószínűleg szociálpolitikusokat találunk inkább.

Érdekes kérdés, hogy mi a helyzet a kft. formájában működő munkahelyeknél. Itt azt gyanítom, hogy főként a szociológia szakon végzettek fordulnak elő.  „A szociológia szakon végzettek számára elsősorban a piac‐, és közvélemény‐kutató cégek, illetve a tanácsadó és a multinacionális cégek biztosítanak munkalehetőséget. Emellett üzleti szervezetek a HR területén, kutatóként vagy szervezetfejlesztőként alkalmaznak szociológusokat, és esetenként minisztériumok, önkormányzatok.”
(http://www.felvi.hu/pub_bin/dload/DPR/szakmai_osszefoglalo_anyagok/ELTE2.pdf)

Gyaníthatóan az üzleti alapon működő munkahelyek jellemzőek például a politológusok esetében is (bár azért az állami szféra is sanszos). Gondoljunk bele a különböző, pár személyt foglalkoztató elemző intézetek létezésére. Valószínűleg itt – és a szociológusok esetében is – nagy szerepe van a kapcsolati hálónak, kapcsolati tőkének.

Az érv tehát, hogy „minek annyi kommunikációs szakember, illetve politológus”, az odáig stimmel, hogy minek annyi kommunikációs szakember. Ellenben a többiekre a kalapban szükség van, illetve lenne. Jó szakemberre mindig szükség van. Leginkább talán szociális munkásra lenne szükség, főleg a jelenlegi helyzetben.

Ahogy a dolgok jelenleg állnak, egyre többen fognak lefelé mutató pályaívet befutni, az ő ellátásuk megköveteli/megkövetelné a professzionalizmust, a hozzáértést. Ezt nem segíti elő az a döntés, hogy a "szociális" szakok képzéseiért mesterképzésen például az oktatási államtitkárság szerint évi minimum 600.000 (de akár 800.000) Ft-ot kell majd fizetni az állami ösztöndíjas helyekről kiszoruló hallgatóknak.

Ugye nem gondoltuk komolyan, hogy a feltörekvő ifjúság, akikbe szorult némi szociális érzékenység, majd milliós tételekkel finanszírozza meg azt, hogy a végzettsége megszerzése után napi szinten foglalkozzon a „nyomorral”. Főleg, mert anyagi értelemben a befektetése talán sohasem térül meg. A személyes beállítódás egy másik kérdés. Kötve hiszem azonban, hogy erre rendelkezésre állnának az egyéni források, akinél viszont igen, ő valószínűleg inkább piacorientáltabb képzést részesít előnyben. A lényeg az, hogy egy olyan képzést igyekszünk - mondhatni - kilátástalan helyzetbe hozni, amely esetében éppen az ellenkezőjére lenne szükség.

Érdemes lenne ezt átgondolni.