Egy kis történeti áttekintés (3.rész)

A következő időszak az 1944-től 1975-ig terjedő.  1943 óta Perón van kormányon. Ahogy korábban már jeleztük, az argentin kormány fejére nagy hatással volt Mussolini szociálpolitikája, egy államilag szervezett, korporatív társadalom megvalósításának elképzelése. Szociális téren jelentős lépések történtek a jóléti állam megteremtése felé. Ezen intézkedések közé tartoztak a béremelések, a szociális juttatások kibővítése, a munkahelyteremtés, a munkatörvények révén pedig a bérből és fizetésből élők nagyobb arányban részesedhettek a jövedelem-újraelosztásból.

Mindez jelentősen szélesítette a társadalmi bázist Perón populista politikájának megvalósításához. A gazdaságpolitika immáron a nehéziparra is kiterjesztett iparosítás és egy befelé forduló, ezáltal önellátó gazdaság megteremtésére irányult. Azonban rövid időn belül kiderült, hogy a fejlődés nem fenntartható. A technológiai színvonal továbbra is alacsony maradt, a termelékenységgel egyetemben, bár a jóléti intézkedések hatására a kibővült nemzeti piacra termeltek, de ezek a termékek el voltak zárva a külföldi termékekkel való verseny lehetőségétől. Az ipari export tehát alacsony szintű volt.

Az első részben már említett agrároligarcha visszaszorításának a mezőgazdaság itta meg a levét. Az agrárium jövedelmeinek elszívása e-képpen valósult meg:

• „államosították” a  külkereskedelmet az exporttermékek felvásárlási monopóliuma által. A nyomott felvásárlási árak és a nemzetközi eladási árak között lévő különbség az államkasszát gyarapította;
• magas adókkal sújtották az agrárexport-termékeket ;
• az állam nem hitelezte a mezőgazdaságot, illetve a magas importvámok következtében megnehezítette a termeléshez elengedhetetlen tőkejavak beszerzését.

Az erről a területről elvont jövedelmek a béremelésekre, és az államháztartás hiányának leküzdésére, illetve az iparfejlesztési program finanszírozására használódtak fel. Mindez természetesen visszavetette az agrár-export bevételeket.

A nacionalista elköteleződés a külföldi tőke befolyásának visszaszorítására (is) irányult, ami többek között az államosításokban öltött testet. Azt mindenképpen meg kell említeni, hogy az államosítások kivásárlás útján történtek, amelynek fedezetét a korábbi exporttevékenységekből felhalmozott tartalékok biztosították. Ugyanebből a tartalékból finanszírozták az államadósság törlesztését is. A külföldi tőke azonban mindettől függetlenül is apadni kezdett (1946-ban pl. 675 millió dollár), mivel egy nagyfokú bizalomvesztés volt tapasztalható az ország irányában.

A külföldi tőke kivonása,/elapadása, illetve az adósságtörlesztés a visszaeső exporttal kiegészülve nagyfokú dekapitalizációt indított el, és a folyó-fizetési mérleg romlását hozta magával. Állandóvá vált a költségvetési deficit, amelyben még nagy szerepe volt az államilag támogatott iparosításnak, a szociális reformoknak, illetve az állami szektor felduzzasztásának. Felgyorsult az infláció is.

Mindezen negatív folyamatok eredményeképpen Argentína 1949-1952 között újabb válsággal találta szembe magát. Ezekben az években a külkereskedelmi mérleg egy kivételtől eltekintve (1950) negatív. Ennek azért van jelentősége, mivel elkerülhetetlennek látszott a külföldi tőke bevonása. Ez egyéb megszorító intézkedésekkel párosult (pénzleértékelés, fizetések befagyasztása, költségvetési megszorítások). Ezek mind megingatták a Perón mögött álló tömegbázist, ami 1955-ben ismét katonai puccshoz vezetett.

Ettől kezdve 1973-ig katonai és civil kormányok váltották egymást. A fizetésimérleg-válságok államcsínyekhez vezettek, mert a kormányok nem merték felvállalni a népszerűtlen megszorító intézkedéseket, erre csak a diktatórikus eszközökkel kormányzó hatalom volt képes. Ez vezetett az alábbi táblázatban is jól látható „stop and go” ciklusok kialakulásához.

A táblázat adataiból jól látszik, hogy az export pár évente visszaesik, majd fellendül. Az import esetében is látható ugyanez, de a kilengések mintha kisebbek volnának, ami a külkereskedelmi mérlegben jelentkezik. A mérleg hol negatív, hol pozitív 1963-ig, attól kezdve tartós romlást tapasztalunk, ami természetesen a folyó-fizetési mérlegben is megjelenik.

A polgári radikális kormányok is az importhelyettesítő iparfejlesztés útján haladtak. De az elavult gazdasági szerkezet, a befelé fordulás és a védettség nem javítottak az ipar termelékenységén és az exportlehetőségeken.

Kísérlet tettek a mezőgazdasági export visszaállítására és a külföldi tőke visszacsábítására is, mivel a devizatartalék megcsappant. Az export a ’60-as években kezdett növekedni, a tőke pedig 1958-tól, ami elsősorban transznacionális vállalatok megtelepedésével járt. Ezek a vállalatok az olaj- és az autóiparban voltak kiemelkedően jelen.

Ezeknek a betelepüléseknek azonban inkább káros hatásuk volt Argentína külpiaci pozíciójára, lévén elsősorban a belső piacra termeltek (inkább elavult technológiákat értékesítettek), ami ezért az exportban nem jelentkezhetett nyilvánvalóan. Ellenben a növekvő gépszükséglet formájában az importot megdobta, plusz a befektetés értékét jóval meghaladó összegben vitték ki a profitot. Ez szintén a folyó-fizetési mérleg romlását indukált.

Az 1955-1975-ös időszakot tekintve meg kell említenünk az USA-t és az EGK-t. Argentínának Európával szemben kereskedelmi többlete volt, de Amerikával szemben hiánya. Viszont a többlet nem kompenzálta a deficites oldalt, sőt idővel a többlet is csökkenni kezdett. Ez indokolta azt, hogy Argentína 1956-ban belépett az IMF-be és a Világbankba, 1967-ben pedig csatlakozott a GATT-hoz (Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény).

Mégis az 1973-as olajválság kegyelemdöfés volt a gazdaságnak, az államkassza 15,4% GDP arányos hiányával, politikai téren pedig a jobb oldali félkatonai szervezetek tisztogatásba kezdtek (Panyi, 2005).
 

Felhasznált irodalom:
Klein Hajnalka (2003): Az argentin válság és a recesszióból való kilábalás (szakdolgozat)
Kovács Zsófia Dóra (2004): Az argentin gazdasági válság kialakulásának okai, kezelése és hatásai (szakdolgozat)
Panyi Krisztina (2005): Az argentin gazdasági válság (szakdolgozat)