Egy kis történeti áttekintés (5.rész)

Elérkeztünk sorozatunk ötödik részéhez, amelyben az 1990-től 1998 végéig tartó időszakot vesszük górcső alá. Kezdjük is mindjárt az 1990-1994-et felölelő időszakkal. Ezt az időszakot nevezik az elemzők az argentin gazdasági csoda időszakának. Ez az elnevezés tulajdonképpen annak köszönhető, hogy Menem végül is egy felelős gazdaságpolitikát igyekezett véghezvinni a populista választási ígéreteivel ellentétben. Azt is mondhatnánk, hogy egy, az IMF által is támogatott makrogazdasági stabilizációt indított el (Kovács, 2004).

A strukturális reformok hatására az argentin gazdaság kiugró teljesítményt produkált. A GDP növekedése 1989-i -7%-ról (Menem hatalomra kerülése) indulva 1991-ben már 13%-os volt és 1994-ben is 6%-ot mutatott. Emellett sikerült az inflációt is leszorítani.

 

Kissé árnyalja a dicsőséget, hogy az eszközök megválogatásában Menem nem mutatkozott túlságosan érzékenynek. A megszorító intézkedéseket és a neoliberális reformokat is autoriter módon, főleg rendeletek révén hajtotta végre.

Erre jó példa 1990-ből a Bonex-rendelet, amely az infláció visszaszorítása céljából lényegében elvette a lakosság megtakarításait. A rendelet értelmében tudniillik minden 610 dollár feletti bankbetétet dolláralapú államkötvényre (Bonex-kötvény) cseréltek, „melynek valós piaci értéke a névérték mindössze 70%-a volt” (Panyi, 2005:24).

Menemnek sikerült letörnie a szakszervezetek ellenállását is, amely megnyithatta az utat az gazdaságliberalizációs reformok irányába, amelyek a következők voltak:

• privatizáció: rövid idő alatt rekordmennyiségű állami vállalatot privatizáltak (közszolgáltatások, kőolaj- és földgáz termelés);
• dereguláció: különböző gazdasági ágazatokban csökkentették az állami beavatkozást;
• védővámok és az importkorlátozó eszközök minimálisra csökkentése.

Ezeken felül szót kell ejtenünk a kormányzat legnagyobb dobásáról az 1991. április 1-jén életbe lépett Konvertibilitási Törvényről. Argentínában 1992. januárjától már ismét a peso volt a fizetőeszköz és ennek az árfolyamát 1:1 arányban az amerikai dollárhoz rögzítette a törvény. A két időpontból következik egy átmeneti időszak: a bevezetéskor még az austral volt forgalomban, így először azt kötötték a dollárhoz 10000:1 arányban. A törvény rendelkezett arról is, hogy a két deviza (peso-dollár) között korlátlan az átválthatóság, és az árfolyam-paritás bármilyen módosítása csak a parlament döntése értelmében lehetséges.

A jogszabály a Központi Bankot sem hagyta érintetlenül. Ettől kezdve a KB „csak akkora mennyiségű pesot nyomtathatott, amelynek megfelelő külföldi valuta- és devizatartalék állt a rendelkezésére” (Kovács, 2004:10).

A valutatanács bevezetésével a KB gyakorlatilag elvesztette az önálló monetáris politika meghatározására való jogát is, illetőleg mivel nem nyomtathatott annyi pénzt, amennyit „akart”, így nem finanszírozhatta tovább ezzel az eszközzel az államháztartási hiányt, ezáltal megszűnt az inflációt gerjesztő hatás is (Kovács, 2004).

Ezek a reformok és a hozzájuk kapcsolódó pénzpolitika gyakorlatilag nullára redukálta az inflációt - bár ehhez hozzájárult a bérek indexálásának eltörlése is -, ezen felül újjáélesztette a pesoba vetett bizalmat. Ez a bizalom nemcsak a lakosság és a gazdaság hazai szereplői körében éledt újjá, de a külföldi befektetők és a hitelezők részéről szintén. A külföldi tőke ismét áramlani kezdett az országba. Természetesen a privatizáció területére egyfelől, másfelől pedig különféle portfólió-befektetések formájában.

Az államadósság tekintetében Argentína a „washingtoni konszenzus” értelmében, elérte külföldi adósságának értékcsökkentését hitelezőivel szemben. 1992. áprilisában csatlakozott a Brady-tervhez is, amelynek segítségével lehetővé vált a külföldi magánbankok irányába fennálló adósságterhek átütemezése. Ezek a történések értelemszerűen nagy könnyítést jelentettek az ország számára, de az érem másik oldala viszont, hogy megkövetelték az országtól, hogy maradéktalanul teljesítse az IMF liberalizációs követelményeit (Panyi, 2005). Ez a Menem kormányzat első időszakában nem jelentett gondot.

Az említett intézkedések hatására sikerült egyensúlyba hozni az államháztartás egyenlegét. Nyilván ehhez kellettek a privatizációs bevételek [ezekkel az a baj, hogy egy idő után nem lesz mit privatizálni…],a gazdasági fellendülés és az újra élő bizalom pedig magával hozta a tőkebeáramlás fellendülését. Hozzányúltak az állami szektorhoz is. A közalkalmazottak száma az 1989-től 1993-ig tartó időszakban kb. 10%-al csökkent. Csakhogy, a privatizáció „áldásos” hatására a már a piaci szektorhoz tartozó vállalatok foglalkoztatottsági mutatói is romlottak, a korábban foglalkoztatott létszám mindösszesen 21%-a maradt meg. Vagyis növekedésnek indult a munkanélküliség, amely az 2007-ig nem is ment 10% alá.

A gazdaság növekedésének fő motorja az ipar és az ahhoz kapcsolódó export ebben az időszakban. A „multik”/transznacionális vállalatok elbocsátásokkal és technológiai modernizációval leheltek új életet az argentin iparba. Növekedett a termelés és a termelékenység is.

Az export tekintetében a Szovjetunió széthullása nagy veszteséget jelentett ugyan, de - az előző részben már említett – MERCOSUR (ARG, BRA, PAR, URU) közös piaca új célállomást jelentett. A vámunió kilátásával induló együttműködés a vámok lebontásával gyors fellendülést hozott a résztvevőknek. 1994-re már szabadkereskedelmi övezetről beszélhetünk, és megállapodás volt a külső vám bevezetésének menetrendjéről is. Az argentin export fő felvevőpiaca ebben a társulásban Brazília lett, a maga 30%-ával. A külgazdaságban a MERCOSUR mellett az európai államok is jelen voltak még, de részesedésük 1997-ig csökkenő tendenciát mutatott. (Panyi, 2005)
A tőkeimport tekintetében Európából Spanyolország volt az egyik legnagyobb befektető, de az USA továbbra is „a főberuházó” maradt a kilencvenes években.

Maga a konvertibilitás már a kilencvenes évek közepére a nemzeti fizetőeszköz reálfelértékelődését eredményezte. Kezdetben az argentin gazdaságban magasabb infláció volt megfigyelhető, mint Észak-Amerikában, azonban a reálfelértékelődés és a piacnyitás hatására, csökkentek az árak, ami az infláció teljes leszorításához vezetett (Panyi, 2005). Ebből egyenesen következik az, hogy megnövekedett a vásárlóerő és a fogyasztás, és nőtt a beruházási- és hitelezési hajlandóság is.

Ha jobban belegondolunk a reálfelértékelődés tulajdonképpen ellent kellene, hogy mondjon az export nagyarányú bővülésének, lévén a túlértékelt peso a külpiacokat tekintve versenyképesség-romlást idéz elő. Mindezt azonban még(!) ellensúlyozta a termelékenységi mutatók javulása.

Összefoglalva ezt az időszakot, akár diadalmenetről is beszélhetünk. A mérleg másik serpenyőjében viszont megtaláljuk a dolgok hátulütőit, a munkanélküliség terjedését, a foglalkoztatottsági mutatók romlását, melynek következtében egyenlőtlenebbé válik a jövedelmek eloszlása. Mindezt tetézi még az adók és járulékok megemelkedése, amely a fekete(szürke?) gazdaság  kialakulását is előidézte.
 

1995-től már kipukkadt a fejlődés lufija. A következő időszak: 1995-1998.

1994 év végén kirobbant a mexikói válság, amely beszivárgott Argentínába is. Ennek hatására romlottak a gazdaság mutatói, a GDP -3%-ra esett vissza és egy rövid ideig pénzügyi válság is felütötte a fejét (Panyi, 2005). Az argentin bankok nehéz helyzetbe kerültek, mert nem tudták megújítani a hitelkeretüket a külföldi bankoknál, amely azt eredményezte, hogy a kintlevőségeiket (kölcsönök) igyekeztek mielőbb „visszakapni” a vállalatoktól, ez pedig a lakosság bizalmának elvesztését hozta magával és rohamos pénzfelvételhez vezetett, ami tovább rontotta a helyzetüket (Kovács, 2004).


Azokban az esetekben, amikor a kereskedelmi bankok likviditási gondokkal küzdenek, akkor a jegybank „siet” a segítségükre. Ez Argentínában némi akadályba ütközött, ugyanis a Valutatanács felállítása óta csak akkora összegben lehetett pénzt nyomni, amennyinek megvolt a devizatartalék-fedezete. A jegybank ennek ellenére a kötelező banki tartalékok visszavételével (43%-ról 30%-ra) mégis mentőövet tudott dobni (Kovács, 2004). A bizalom azonban még így sem állt helyre, ami az IMF pénzügyi segítségéhez vezetett.

Azonban a válságból infláció nélkül tudott kikecmeregni az ország, a „konvertibilitásának” köszönhetően. Ez tovább erősítette a konvertibilitási törvénybe vetett hitet, vagyis mondhatjuk, hogy Argentína a „keményvalutához kötött árfolyamrendszerek mintapéldájává vált a Nemzetközi Valutaalap szemében” (Panyi, 2005:29).

Magának a mexikói válságnak a kirobbanásában fontos szerepet játszott az, hogy Mexikó Argentínához hasonlóan szintén nagy mennyiségű tőkét vonzott a ’90-es évek elején. Csakhogy a közép-amerikai ország annyira függővé vált a tőkeimporttól, hogy 1994-ben a politikai merényletek és a társadalmi elégedetlenség, illetve az Egyesült Államok jegybankja, a FED kamatláb emelésének „köszönhetően” a mexikói tőkebefektetések megcsappantak. Az államháztartási hiány finanszírozása így nehézségekbe ütközött. Végül az IMF által nyújtott segítségnek köszönhetően sikerült elkerülni a fizetésképtelenséget. Ezen események hatására – a befektetők bizonytalanná váltak – az Argentínába érkező tőkeimport is visszaesett (Kovács, 2004).

1995 májusában Menemet újraválasztották. Társadalmi bázisa azonban megváltozott. Míg korábban a szakszervezetek és a munkások támogatták – a populista ígéretek miatt -, az azzal homlokegyenest szembemenő intézkedések hatására, ezeket felváltották a nagyvállalkozók és a jómódú középrétegek. Mindezt tetézte, hogy a válság idején jól működő autoriter kormányzás csődöt mondani látszott egy stabil országban, illetve a folyamatos korrupciós botrányok aláásták a kormány hitelét.

A kormány 60 állami vállalatot privatizált mindösszesen 4 év alatt, 19 vállalatot pedig koncesszióba adott, ezen felül további 800 vagyontárgyat (pl. ingatlan, kikötő, stb.) adott el (Panyi, 2005). Nem nehéz kitalálni, hogy az ellenzék emiatt hevesen tiltakozott, a nemzet vagyonának elherdálásáról beszélt, amely alatt az állami vagyonnak a piaci érték alatti eladását értette. „Természetesen” a burjánzó korrupció miatt, az elnökhöz köthető csoportosulások jól jártak a privatizációval. [Vigyázó tekintetünket érdemes hazánkra vetni, kísérteties a hasonlóság]. A botrányok miatt a korábban zászlós hajónak tekintett privatizáció elvesztette legitimitását.

Menem regnálásának ez a szakasza (1995-1999) politikai szempontból lejtmenetként értékelhető, amely magával hozta az ellenzék megerősödését, illetve az egyre inkább növekvő társadalmi ellenállást. A társadalom ellenállásának hátterében egyrészről a bizalomvesztés, másrészről pedig a munkanélküliség hatására bekövetkező elszegényedés, vagyis a jövedelmi olló kinyílása játszott szerepet. Ezt alátámasztandó érdemes megemlítenünk, hogy „(…) míg 1990-ben a lakosság leggazdagabb 10%-ának a jövedelme 15,4-szerese volt a legszegényebb 10%-áénak, addig 1998-ra ez az arány 24,6-szorosára nőtt” (Panyi, 2005:30).

Visszakanyarodva a mexikói válsághoz és annak hatásaihoz, 1995-től Argentína államháztartási mérlege ismét deficitessé vált. Ebben szerepet játszott a tartományi „kormányok” felelőtlen gazdálkodása és a közalkalmazottaik számának növelése. Ismét szükségessé vált a költségek lefaragása, ebben fontos szerepe lehetett volna a már 1994-ben megkezdett társadalombiztosítási reformnak. „Argentína nagy érdeklődést keltett 1994-ben, amikor a chilei példa arra késztette, hogy alapvetően megreformálja a nyugdíjrendszerét” (Müller, 2000:3). Ennek a reformnak az a tanulsága, hogy radikális nyugdíjreformot végre lehet hajtani demokratikus folyamat keretében is. Csakhogy, ilyenkor az intézkedésekre hatnak egyéb tényezők, amelyek miatt Argentína egy vegyes rendszer mellett kötött ki. (Müller, 2000)

A korábbi rendszer összeomlását több ok is előidézte. „Egyrészt a reálbérek 1974 és 1990 között 20 százalékkal estek vissza [ahogy arra korábban már utaltunk a ’90-es évek elején a bérek indexálásának megszüntetésére is volt példa, amely szintén hozzájárult a visszaeséshez], és ez jelentősen csökkentette a rendszer bevételeit. Másrészt az 1990-es évek elején egyre gyakoribbá vált a járulékfizetés elkerülése [az aktív korúak közelítőleg 65%-a nem fizetett rendszeresen járulékot], továbbá a dolgozók 35%-a (kb. 4 millió fő) az árnyékgazdaságban tevékenykedett” (Barta, 2000).

Az új nyugdíjrendszerben összekapcsolódott az állami felosztó-kirovó rendszer megreformálása és a főképpen magánigazgatású nyugdíjalapok bevezetése. A biztosított eldönthette, hogy a nyugdíjjárulékának egy részét átirányítja valamelyik magánalapba, vagy az állami „f-k” rendszerben marad. A döntés függvényében a biztosított járuléka a bruttó bér 11 százaléka vagy az állami, vagy a magánalapba folyik be. A munkáltatói járulék pedig – amely 16% -, az állami rendszer finanszírozását szolgálja. Ezen módosításokon felül még a nyugdíjkorhatárt is felemelték, 60 évre a nők, és 65 évre a férfiak esetében. (Müller, 2000)

A rendszer mélyebb elemzésétől itt most eltekintünk, csupán pár dolgot emelünk ki:

• 2000-re a magánpénztári tagok 75%-a 4 pénztárban tömörül. Mintegy 12,5 milliárd dollárnyi összvagyon halmozódott fel;
• a pénztárak alapvetően konzervatív befektetési politikát folytattak, mégis a dél-amerikai válságok hatására 1998-ban és 1999-ben -2%-os „hozammal” zártak, igaz előtte volt két jó év 30% körüli hozamrátával;
• a pénztárak működési költsége magas, a befizetett járulékok 30%-a, amelybe beletartoznak a vagyonkezelés költségei is. (Barta, 2000)

Összegezve a társadalombiztosítási reformot elmondhatjuk, hogy a privatizációnak inkább a költségnövelő hatásai jelentkeztek, lévén az állami rendszerbe befolyó járulékok megcsappanása nagyobb mértékű volt, mint a biztosítottak számának csökkenése (Panyi, 2005). Így nem nehéz belátni, hogy az f-k rendszer logikájából adódóan méginkább deficitessé vált a már egyébként is hiányt mutató mérleg.

Folytatva az áttekintést, a privatizálható vagyon is megfogyatkozott, vagyis ezekből nem volt lehetősége az államnak bevételre szert tenni. Korábban már megjegyeztük, hogy ezekkel a privatizálandó tételekkel az a baj, hogy egy idő után megszűnnek. Emiatt a kormány kénytelen volt hiteleket felvenni. Értelemszerűen ezáltal megnövekedett az adósságteher, amely az 1997-es ázsiai pénzügyi válság közvetett hatására érzékenyen érintette az országot, ugyanis a nemzetközi hitelek kamatfelárai megemelkedtek.

(Ázsiai válság: „(…) a korábban rögzített árfolyamrendszert alkalmazó országoknak át kellett térniük az árfolyam lebegtetésére, amely a valutájuk gyors leértékelődését hozta” (Kovács, 2004:13), ennek következtében visszaesett a gazdasági teljesítményük, és a fejlődő országok elvesztették tőkevonzó erejüket.)

Mégis az 1995-1998-as időszak az elemzők és a politikusok számára azt üzente, hogy a „konvertibilitás” rendszere megfelelt a kihívásoknak és neki köszönhető a gazdasági stabilitás is (Panyi, 2005). Ebből már csak egy lépés az, hogy az IMF is „totemként” viszonyuljon hozzá. Mint azt később majd látni fogjuk ez sem tartott örökké.

 

Felhasznált irodalom:
Barta Judit (2000): A magyar nyugdíjrendszer reformja, különös tekintettel a rendszer második pillérét képező magánnyugdíjpénztárakra (PhD értekezés), Miskolc
Klein Hajnalka (2003): Az argentin válság és a recesszióból való kilábalás (szakdolgozat)
Kovács Zsófia Dóra (2004): Az argentin gazdasági válság kialakulásának okai, kezelése és hatásai (szakdolgozat)
Müller, Katharina (2000): A magyar nyugdíjreform politikai gazdaságtana In: Augusztinovics Mária (szerk): Körkép reform után, 2000
Palotás László (2003): Az argentin lemaradásról, In: Külgazdaság XLVII. évf., Kopint-Datorg, Budapest
Panyi Krisztina (2005): Az argentin gazdasági válság (szakdolgozat)