Egy kis történeti áttekintés (6.rész)

Elérkeztünk sorozatunk hatodik, egyben befejező részéhez, amely az államcsőd bekövetkezéséről szól. Jelen időszakunk 1999-től datálódik. Kezdjük is mindjárt a brazil válsággal.

1999. januárjában Brazília pénzügyi válságba került és a real (brazil fizetőeszköz) leértékelődött. Ezzel tulajdonképpen véget ért az 1994-ben bevezetett „kvázi kötött árfolyamrendszer” időszaka (Panyi, 2005). Amint a brazilok helyzete rosszabbra fordult, nyilvánvalóvá vált, hogy Argentína sem kerülheti el a recessziót (Kovács, 2004). Brazília a pénzügypiacok nyomására elhagyta a rögzített árfolyamrendszert, és a brazil leértékelés hatására a két ország közötti árarányok megborultak. A real és a dollár közötti átváltási árfolyam 1,2-ről 2-re emelkedett. Ezáltal Argentína versenyképességbeli hátrányokat szenvedett el, mivel valutája az erősödő dollárhoz volt kötve (Kovács, 2004).

Ennek egyenes következménye az lett, hogy a Brazília irányába történő export meredeken zuhanni kezdett, az összes exportcsökkenés, kb. 73%-át jelentette ez. A legnagyobb károkat az autóipar szenvedte el, mint a gazdaság akkoriban egyik húzóágazata, amelynek kivitele 50%-al esett vissza. Ez hatással volt a termelésre, ami  az előző évhez viszonyítva 40%-os zuhanást produkált 1999-ben. A termelés visszaesése a GDP-t sem hagyta érintetlenül, amely -3,4%-ra esett vissza ebben az évben (1998-ban még 3,9%-os növekedés volt megfigyelhető). Ettől kezdve a GDP „növekedés” 2003-ig a negatív tartományban mozgott. (Panyi, 2005)

Bár a 2000-es évben valamelyest sikerült gátat szabni a visszaesésnek, az argentin gazdaság elindult az államcsőd felé vezető végzetes úton. A negatív folyamatok a külkereskedelemben kedvezőtlenül érintették a fizetési mérleget, ezen felül felborult a tőkemérleg egyensúlya is. A deficit lefaragására felvett külföldi hitelek következtében létrejövő adósság immáron 120 milliárd dollárra rúgott, ami a GDP 50%-át jelentette, az adósságszolgálat pedig a visszaeső export 97%-át felemésztette. A brazil válság további hatása volt, hogy a térségben ismét nagyarányú tőkekivonás vette kezdetét.

Az újabb gazdasági recesszió végleg betette a kaput a korrupciós botrányok miatt már amúgy is eléggé labilis kormányzati pozíciónak és az 1999-es elnökválasztáson de la Rúa került az elnöki székbe. Az új elnök az erkölcsi megújuláson túl a munkaerőpiac rugalmasabbá tételével igyekezett úrrá lenni a gazdaság gondjain, de még fel sem merült a „konvertibilitással” való szakítás gondolata, amelynek alapvetően két oka lehetett:

• az előző bejegyzésben már rávilágítottunk a „konvertibilitás” totemként való tiszteletére, ezen felül, vagy ebből következően az ország politikai hitelét jelentette;
• a „konvertibilitás” feladása valós veszélyként jelentkezett a tekintetben, hogy a gazdaság „eldollárosodott”, vagyis egy esetleges leértékelés tömeges bankok általi fizetésképtelenséghez vezetett volna, lévén a bankbetétek és a kölcsönök nagyrészt dollárban voltak. Továbbá az infláció réme is benne volt a kalapban.
  

A munkaerőpiaci reform nem sült el jól, aláásta a kormányba vetett bizalmat. 2000. decemberében az IMF 40 milliárd dolláros pénzügyi csomagot bocsátott Argentína rendelkezésére, csakhogy ennek nagy része nem került felhasználásra, mivel az ország nem hajtotta végre a Valutaalap által megkívánt megszorító intézkedéseket. 2001 elején, a már korábban megindult tőkemenekülés aggasztó méreteket kezdett ölteni. Ennek a hátterében a várható leértékelés miatti pánikhangulat állt. A Központi Bank tartalékai ennek hozadékaként természetesen csökkenni kezdtek, a tartományok pedig kormányzati kötvények kibocsátására kényszerültek, amelyek kvázi-pénzként funkcionáltak. 2001 közepére nyilvánvalóvá vált, hogy Argentína egy „pénzügyi fekete lyuk” (Palotás, 2003:66), emiatt a külföld általi finanszírozás teljesen megszűnt. A GDP -4,4%-os negatív növekedést produkált.

Azonban 2001 nyarán még mindig a „konvertibilitást” igyekeztek megmenteni. Először a kormányzat még „csak” a költségvetési helyzet rövid távú javítására igyekezett lépéseket tenni. Az adósságcsere művelet lényege, „hogy a 2001-2005 közötti lejáratú értékpapírok esedékességét 2006 utáni lejáratúakra cserélték, ezzel 12 milliárd dollárral könnyítve meg a 2001-2005 közötti adósság visszafizetésének kötelezettségét, viszont 66 milliárd dollárral megnehezítve a 2006 utáni időszakot, ugyanis a befektetők, érthető módon, csak magasabb hozam mellett mentek bele az adósságcserébe” (Kovács, 2004:18). Mindez azonban kevésnek bizonyult. Ezért a „Nulla Deficit Törvénnyel” a kormány kötelezettséget vállalt arra nézve, hogy a költségvetés „minden hónapban teljesíti a nulla deficitet, azaz a közkiadások és bevételek egyensúlyát. Az ’önsanyargató’ szigorra azért is szükség volt, hogy az állam a Valutaalaptól további finanszírozást csikarjon ki, ami végül 8 milliárd dolláros pótkölcsönben testesült meg” (Panyi, 2005:33).

Ezekkel együtt is a külföldi adósság 2001 végére 150 milliárd dollárt tett ki (GDP 54%-a), az adósságszolgálat pedig 2002-re 30 milliárd dolláros törlesztési kötelezettséget irányzott elő. Decemberben világossá vált, hogy a nulla deficit tarthatatlan, az ígért költségvetési fegyelem és a bérstop nem valósult meg (Klein, 2003), ez pedig az IMF-kölcsön folyósításának megszüntetését eredményezte.

A tőkemenekülésnek és a kvázi-pénz teremtésének a kormányzat csak drasztikus intézkedéssel tudott véget vetni. A korábbi Bonex-rendelethez hasonló bankszámlazárat vezetett be, amely a köznyelvben az „el corralito” néven híresült el (Panyi, 2005).

Ez a rendelet szigorú bank és átváltási ellenőrzést tartalmazott, amely egyrészről drasztikusan korlátozta a bankszámlákról felvehető készpénz összegét, másrészről megtiltotta a tartományi bankoknak a kötvénykibocsátást. Tilos volt külföldre a pénz átutalása is. Ez a rendelet elviekben 90 napos kényszermegoldásként indult 2001. december 1-jén (Kovács, 2004), mégis majdnem egy évig érvényben maradt, csupán 2002. december 2-án függesztették fel.

Az intézkedés halálos áldozatokat is követelő megmozdulásokhoz vezetett, ami az elnök lemondásához vezetett (december 20.). 2001. decemberében 10 nap leforgása alatt három elnöke is volt az országnak (Panyi, 2005). A szakadék elkerülése már lehetetlennek mutatkozott, a politikai intézmények széthullottak és Argentína 2001. decemberében államcsődöt jelentett (Panyi, 2005).

2002. január elsején beiktatták az új elnököt Duhalde-t, aki egy 141 milliárd dolláros adóssággal küzdő, társadalmi és politikai téren egyaránt káoszba süllyedt országot örökölt. Ekkorra már a „konvertibilitás” és az állam hitele is menthetetlenné vált. Vagyis semmi sem akadályozta a dollárhoz rögzített árfolyamrendszer feladását, illetve felfüggesztette az államadósság törlesztését is.

Korábban már sejtetni engedtük, hogy a „konvertibilitás” általi stabilitás sem tart örökké. „A sors iróniája, hogy a nyolcvanas évek hiperinflációjából kivezető utat éppen az a (…) a program segítette, amely most az ország eladósodásához (…) vezetett. Argentína [a] saját modelljének fogságába esett” (Klein, 2003:53).

A „konvertibilitás” feladása a peso leértékelésével járt értelemszerűen, de figyelembe kellett venni a gazdaság „eldollárosodottságát”, amely nagyarányú fizetésképtelenséghez vezethetett volna (Panyi, 2005). Ezért a kölcsönöket 1:1 arányban „pesosították”, a betéteket pedig 1 dollár=1,40 peso árfolyamon konvertálták a nemzeti valutára, ezzel is csökkenteni igyekezvén a társadalmi ellenállást. A bankszámlazár érvényben maradt – korábban utaltunk rá -, ami igyekezett gátolni a tőkemenekülést és az infláció emelkedését.

A lebegő árfolyam következtében a peso 10%-al gyengült pár nap alatt, sőt később 70%-al is visszaesett a dollárhoz képest, ami hozzájárult ahhoz, hogy a lakosság mintegy fele a szegénységi küszöb alá kényszerült (Klein, 2003).

A kormány szigorú monetáris és fiskális politikát irányzott elő. Ennek keretében meghatározták, hogy a Központi Bank csak 3,5 milliárd pesot nyomhat 2002-ben, illetve költségvetési megszorításként a közszférában dolgozók bérét és a nyugdíjakat – az előző évhez hasonlóan – 13%-al csökkentik. Emelésre csak a szegények szociális támogatása tekintetében került sor. Az államháztartás tervezett hiányát 3 milliárd pesoban határozták meg (az előző évben 10 milliárd volt a hiány).

Az elnök (Duhalde) tisztában volt vele, hogy a stabilizációs intézkedések IMF segítség nélkül nem valósíthatóak meg. A Valutaalap azonban nem volt hajlandó mentőövet dobni egyelőre. Itt érdemes egy kitérőt tenni és számba venni a korábbi IMF megállapodásokat.

Az első és a második megállapodás gazdasági stabilizáció és strukturális reformok támogatására vonatkozott. Ezek időpontjára esett a „konvertibilitási” törvény és a Valutatanács felállítása. Az 1996-os megállapodás a mexikói-válság által generált gazdasági visszaesésből való kilábalást szolgálta. Az 1998-as kibővített megállapodás a korábban megkezdett strukturális reformok befejezése és a költségvetés konszolidálása miatt köttetett, de az ország akkoriban hozzáfért a nemzetközi tőkepiacokhoz, ezért csak biztosítéknak vették fel, nem került felhasználásra. Az elképzelt reformok azonban nem történtek meg és a költségvetés konszolidálása sem volt sikertörténet. (Kovács, 2004)

1999. decemberében az új kormány ismét stabilizációs programról tárgyalt az IMF-el, amely újabb készenléti hitel megállapodást eredményezett 2000-ben. Ez a megállapodás azonban argentin részről nem volt kellően alátámasztott. A kormányzat a szerződés megkötését úgy kommunikálta, hogy csak biztonsági tartaléknak veszik fel [Vigyázó tekintetünket érdemes hazánkra vetni – sorozatunkban immáron sokadszor -, 2008: Gyurcsány-kormány vs. IMF.]. A megállapodás azt kívánta elősegíteni, hogy Argentína ne szigetelődjön el a tőkepiacoktól, azonban a befektetői bizalom nem erősödött meg azáltal sem, hogy a keretösszegből 10 milliárd SDR-t végül is felhasználtak.

Visszakanyarodva a válságkezeléshez. Az IMF nem tartotta elégségesnek a Duhalde-kormány általi elképzeléseket, többek között bércsökkentéseket kívánt kicsikarni. „Ezen kívül követelte annak a nemzeti törvénynek az eltörlését, amely multinacionális vállalatok ellen indítható bűnvádi eljárást tett lehetővé abban az esetben, ha a vállalatok károsítják az argentin gazdaságot azzal, hogy a le nem kötött tőkét kiviszik az országból” (Kovács, 2004:39).

A társadalmi feszültség nagysága arra engedett következtetni, hogy a bércsökkentés és a leépítések kivitelezhetetlenek volnának. Ezt kiváltandó a befagyasztott bankbetéteket államkötvényekre cserélték (az eredeti érték 20%-át érte). A nép természetesen tüntetni indult.

2002-ben a gazdaság már negyedik éve volt recesszióban, egyre nagyobb nehézséget okozott a nemzetközi kölcsönök visszafizetése, mígnem 2002. november 14-én az argentin kormány bejelentette: nem tudja visszafizetni a 805 millió dolláros Világbanki kölcsönt. A gazdasági miniszter személyesen utazott Washingtonba, ahol közölte, hogy az ország 79,2 millió dollárnyi kamattörlesztésen felül nem tud többet teljesíteni (Kovács, 2004). Ezzel Argentína elesett attól, hogy újabb kölcsönt kapjon a Világbanktól.

A kormány az IMF-re mutogatott, lévén már 10 hónapja nem sikerült megegyezniük egymással. Az IMF viszont tanulva a történelemből megfelelően alátámasztott gazdasági program esetén lett volna hajlandó a megállapodásra. Duhalde pedig nem volt hajlandó elfogadni az IMF feltételeit, mondván az további nehézségeket okozna az argentin lakosság számára.

2003-ban az elnökválasztás első fordulóját Menem nyerte, igaz elenyésző, 2,3%-os előnnyel. Az abszolút többséget tehát nem tudta megszerezni, májusban vissza is lépett, így az új elnök Nestor Kirchner lett, mindössze 22%-os támogatottsággal, a második forduló megtartása nélkül. A csekély alap, amellyel rendelkezett arra ösztökélte, hogy saját bázist építsen fel magának. „Ennek megfelelően meghirdette a 90-es évek gyanús körülmények között lezajlott privatizációinak felülvizsgálatát” (Panyi, 2005:77). Az év végére már 73%-os támogatottsággal rendelkezett! Közmunka programot is hirdetett a munkahelyteremtés érdekében, ami mintegy 2,8 milliárd dollárt emésztett fel. Ezen kívül szorosabb együttműködést akart megvalósítani a MERCOSUR országokkal.

Megindultak kedvező tendenciák. A peso leértékelése húsbavágó volt ugyan, de elengedhetetlenül szükséges az elinduláshoz , mert jó hatással volt az exportra. A visszaesett belső fogyasztás következtében az import is megcsappant, és ez a kettő együtt a külkereskedelmi mérleg, illetve a folyó-fizetési mérleg többletét hozta magával. Az ország adósságproblémája viszont továbbra is megmaradt.

Korábban, még 2003. januárjában a Bush-kormányzat nyomást gyakorolt az IMF-re, amelynek köszönhetően végül egy átmeneti megállapodás született. Ez a megállapodás lehetővé tette, hogy Argentína augusztusig képes legyen finanszírozni az adósságai részleteit. Az IMF azonban kikötötte, hogy további pénzügyi támogatást csak egy új gazdasági program esetén hajlandó nyújtani.

Ezt a megállapodást szeptemberben egy újabb követte, amelyben a már meglévő hitelállomány átütemezéséről is szó volt. 2004 elején azonban komoly összecsapás bontakozott ki a Valutaalap és az ország között. Történt ugyanis, hogy az IMF a hitel következő részletének utalását az előző részlet törlesztéséhez és a magánbefektetőkkel szemben fennálló adósság rendezéséhez kötötte (Panyi, 2005). A magánbefektetőkkel tárgyalások kezdődtek a mintegy 100 milliárd dolláros adósság rendezéséről. Az argentin elképzelés szerint, amennyiben elengedik az adósság 75%-át, akkor a fennmaradó 25%-ot kifizetik. Ez az elképzelés az argentinok tárgyalási szándékának megkérdőjelezését vonta maga után. Végül azonban sikerült megállapodásra jutni, mind a magántársaságokkal, mind az IMF-el.

Kirchner jelentős tisztogatásba kezdett országon belül, eltávolította az elődei klientúrájához tartozó személyeket az államigazgatásból. Ezek a változások nagyban hozzájárultak népszerűségének növekedéséhez. 2005. októberében az őt támogató képviselők többségbe is kerültek a felsőházban. A gazdasági stabilizációnak köszönhetően érezhetővé vált a javulás a mindennapok tekintetében is, csökkent a munkanélküliségi ráta, növekedett a GDP (lásd. GDP növekedés alakulása), a szegénységi küszöb alatt élők száma, mintegy 7 millióval csökkent 2 év alatt. Növekedésnek indultak a nyugdíjak és 2003-ban először a reálbérek is. Ez a belső fogyasztás növekedését eredményezte, ami az import növekedését generálta.

Argentína elindult a növekedés útján. „Általánosságban elmondható, hogy a gazdasági aktivitás növekedését a kínálati oldalon az áruk tekintetében a feldolgozó ipar és az építőipar bővülése ösztönözte, a szolgáltatások esetében pedig a közlekedés és a kommunikáció volt a húzóágazat. A fokozott gazdasági aktivitásért a keresleti oldalon a magánfogyasztás és a beruházások voltak felelősek. A beruházások esetében főleg importtermékekről: gépekről és alkatrészekről beszélhetünk” (Kovács, 2004:43-44).

A Kirchner-kormány a fenntartható növekedést tűzte ki célul és a stabilizációs program prioritásának tekintette mind az államadósság átstrukturálását, mind az államháztartási egyenleg problémáinak megoldását.

Hol vannak már azok az idők, amikor vetélkedőkben lehetett állást nyerni...