Tudom én, nyilván nem lehet a szó szoros értelmében összemosni a privatizációt és a plagizációt. Ennek ellenére kissé cinikusan mégis megteszem. Hogy miért? Mert jó poén. Szóval a privatizáció – más néven magánosítás - a maga nemében annyit jelent, hogy az állam tulajdonát magánkézbe adjuk. A plágium pedig annyit tesz, hogy egy másik ember szellemi termékét, saját publikált munkánkban forrásmegjelölés, vagy szerzői engedély nélkül felhasználjuk, ezen felül a sajátunkként tüntetjük fel, ezzel megsértve az eredeti szerző jogait. Mint látható itt nem ér össze a két dolog. Vonjuk hát be akkor XIV. Lajos francia király elhíresült mondását, miszerint: „az állam én vagyok”.

 

Szóval, ha Georgiev és Heinemann urakra úgy tekintünk, mint akik magukra nézve érvényesnek tekintik a királyi megállapítást, akkor elmondhatjuk, hogy Schmitt Pál privatizálta az állami/szellemi vagyont. De nem ám akárhogy, előre megfontolt szándékból, „spontán”. S, hogy miért spontán? Az eredeti spontán privatizáció ugyebár 1987-1990 között dübörgött hazánkban, ahol is a leleményes hazánkfiai egyéni érdekek alapján használták ki a lehetőségeket, ami erkölcsileg ugyan kifogásolható és elítélhető, ámde nem feltétlenül törvénybe ütköző. Nem törvénybe ütköző, mert számos joghézagnak, illetve a kialakulatlan jogértelmezésnek köszönhetően nem lehetett fogást találni az illetőkön.

 

Na, most a doktori disszertációt vizsgáló bizottság erre a következtetésre jutott: „a dolgozat szokatlanul nagy terjedelmű szövegazonos fordításon alapul, ami nem derült ki időben, holott annak feltárása a korabeli védési eljárás részét kellett volna, hogy képezze. A Testnevelési Egyetem szakmai hibát vétett, amikor ezt a szövegazonosságot nem tárta fel időben, s így a dolgozat szerzője azt hihette, hogy értekezése megfelel az elvárásoknak.”

 

Csakhogy ez a disszertáció formailag megfelelt az akkor még önállóan létező és működő Testnevelési Egyetem gyakorlatának. 1992-ben, két évvel a spontán privatizáció időszakának lezárta után, de már benne az államilag irányított privatizáció időszakában. Megvonva egy párhuzamot, az akkori gyakorlatnak megfelelően nem lehetett(?) fogást találni egyrészről, másrészről meg a jelenlegi Köztársasági Elnök erkölcsileg kifogásolható módon ugyan, de az önös érdekeit követte. Ha ez itt is érvényes lenne, vagyis, ha megfelelt az akkori gyakorlatnak, akkor valóban nem lehetne rajta fogást találni. Csakhogy lehet.

 

Ámde mégis zseniális húzás volt ez Pali bá’ részéről. Tudniillik neki úgy sikerült „privatizálnia” – igaz nem állami, hanem szellemi vagyont -, hogy amennyiben a disszertáció 225 oldalát részvényeknek tekintjük, ő mindössze kisebbségi tulajdonosa a dolgozatának (/cégnek), mégis ő ülhet az elnöki székben (képletesen és fizikailag egyaránt). 180 részvénnyel rendelkezik Nikolaj Geogiev, 17 részvénnyel Klaus Heinemann. Most komolyan, ezek után lenne szívünk rosszallóan nézni rá? Az elnök úr jó érzékkel összeolvasztotta a 2 „állami”céget – apró szépséghiba, hogy a másik két (társ)tulajdonos nem tudott róla -, aztán némi „szellemi tőkével” ő is beszállt a bizniszbe.

 

Létezhet azonban egy másik forgatókönyv is. Schmitt ugyebár azt nyilatkozta, hogy együtt dolgozott Georgievvel. Ebben az esetben a mű írása közben még munkavállalói résztulajdonlás (MRP) állhatott fenn, aztán Schmitt egy huszárvágással - management buyout – megszerezte az egész „céget”, majd később betársult régi jó barátja, Klaus is. Még így is zseniális a stratégia. Át lehet ültetni a gazdaságból egyet, s mást a szellemi életbe is, na.

 

Itt az ideje, hogy visszatérjünk a valóságba. Az az igazság, hogy ez az egész senkit nem érdekelne és talán sohasem derült volna ki, ha S.P. nem kerül az államfői székbe. Akkoriban, illetve azt megelőzően is léteztek sportállások az országban, valószínűsíthetően erre hajazóan létezett a „sportvégzettség” is. Attól nem nagyon kellett tartani, hogy tudományos tevékenységet folytatna az illető, itt egy kirakat cím, köszönjük sportolói szolgálataidat. Egyfajta honorárium az olimpikonnak, azonban napjainkban már sokkal inkább átok.

 

Végezetül azért merüljön fel egy kósza gondolat: Vajon mennyi ilyen disszertáció lehet még?