Mikor mondhatjuk egy államra, hogy jóléti? „A ’jóléti államnak’, habár gyakran találkozunk a kifejezéssel, nincs fogalmilag letisztult definíciója.” (Barr, 2009:17) A tankönyvi meghatározás szerint (Esping-Andersen, 2004) a jóléti állam a polgárok elemi jólétének biztosítására irányuló állami felelősségvállalás. Továbbá Göran Therborn (1983, idézi: Castles, 2009) meghatározása szerint az az állam minősül jólétinek, amelyben a jóléti célokra fordított kiadások meghaladják az egyéb célokra fordított kiadásokat. Ilyen állam gyakorlatilag nem létezik és nem is létezett soha. Azonban ennek ellenére van létjogosultsága annak a megközelítésnek, hogy „a jóléti államok fejlődésének egyik legfontosabb mutatója a jóléti célokra fordított kiadások alakulása (Pryor, 1968; Kohl, 1985, idézi: Tomka, 2003:1).

Elöljáróban annyit mindenképpen le kell szögeznünk, hogy „a jóléti államok rendszerezése igen tartósnak bizonyult a szociálpolitika elemzéseinek elméleti háttereként” (Taylor-Gooby, 2009:15) és a fejlett országok jóléti rendszerei alapvetően négy típusba sorolhatók (Esping-Andersen 1990; Sapir, 2005 idézi: Firle –Szabó 2007):

• liberális
• skandináv/szociáldemokrata
• konzervatív/korporatista
• dél-európai

A liberális típusba sorolható országokban (pl. Egyesült Királyság) erős a hangsúly az egyéni felelősségvállaláson (Firle – Szabó, 2007), illetve erőteljes a támogatása a piaci megoldásoknak (Esping-Andersen 2006; Taylor-Gooby, 2009). Ennek megfelelően a társadalombiztosítás és az alanyi jogon járó juttatások súlya kicsi.

A skandináv modellben a hangsúly az állami pilléren nyugszik. Három alapvető jellemzője, az univerzális jövedelemgaranciák megléte, az aktivációs lehetőségek széles tárháza, illetve a fejlett szolgáltatások például a gyerekeknek, a fogyatékkal élőknek, vagy a támogatásra szoruló időseknek. Az átfogó és bőkezű jövedelembiztonsági háló hatékony eszköz a szegénységgel szemben (Esping-Andersen, 2006). Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ebben a típusban a jogosultságok állampolgári elven alapulnak, és a cél a szociális kockázatok elleni univerzális védelem magas szintű biztosítása (Taylor-Gooby, 2009:15).

A konzervatív vagy más néven kontinentális korporatista (Taylor-Gooby, 2009) modell (pl. Németország) sajátossága, hogy a fő szerep a társadalombiztosításé, tehát a támogatások nagy része a korábbi jövedelemmel, vagyis befizetéssel arányos. Másként fogalmazva az ellátások szintje általában magas, de a foglalkozási társadalmi hierarchia megmutatkozik a juttatásokban (Taylor-Gooby, 2009). Ezt a társadalombiztosítási rendszert egészíti ki egy közepes nagyságú segélyezési rendszer, a jövedelemkülönbségek csökkentése céljából (Firle – Szabó, 2007).

A dél-európai országok jóléti rendszerei az előzőekhez képest kezdetlegesek. A jogosultság bár központilag meghatározott, a helyi szinten az érvényesítése nehezen megvalósítható. A támogatások nagy része jövedelemhez kötött, de azon belül igen szelektív, ezáltal kevés ember részesül támogatásban. Továbbá a támogatások összege is alacsony (Firle – Szabó, 2007). Illetve ebben a típusban a család kulcsszerepet játszik (Taylor-Gooby, 2009).

Ebben a tipológiában a régi kockázatok (munkaerőpiaci változások, tartós megszorítások, lakosság elöregedése, stb.) szempontjából történő megközelítéssel találkozunk, de az idő előrehaladtával megjelentek új kockázatok is, amelyek miatt szükséges lehet a jóléti állam által ezekre adott válaszok vizsgálata is. „A rendszerek szerinti megközelítés elsősorban azt vizsgálja, hogy a különböző, jórészt osztály-alapú társadalmi csoportok milyen módokon szállnak versenybe a gazdasági fellendülés adta forrásallokációkért, segítségül hívva az ’indusztriális társadalom’ és a ’hatalmi erőforrások’ elméletét. A használt kulcsfogalmak a ’dekommodifikáció’ (a jóléti ellátás milyen mértékben csökkenti a piaci erők irányító szerepét az állampolgárok életében) és a ’stratifikáció’ (milyen mértékben befolyásolják vagy csupán tükrözik vissza az osztályegyenlőtlenségek a jóléti állam erőforrás újraelosztását (Esping-Andersen, 1990)”. (Taylor-Gooby, 2009:15)

A család és a nemi szerepekkel összefüggő problémák a hagyományos jóléti rendszerekben másodlagos szereplők voltak, azt feltételezve, hogy a férjek a kenyérkeresők, és a nekik nyújtott juttatások a feleség igényeit is kielégítik. Az új szociális kockázatokat is kezelő, vagyis aköré épülő politika azonban közvetlenül kezeli a nők lehetőségeit és a rájuk nehezedő terheket. Korábban a jóléti rendszer feladata főképpen a piaci források re-allokációja volt azok számára akiknek az igényeit a piac általi bérrendszer nem elégítette ki. Az új kockázati politikában erős a fókusz a munkaerő mobilizálásával történő igénykielégítésre, például közvetlen és célzott bértámogatással, illetve, ahol ezek nem elégségesek ott a magánszolgáltatások bevonásával, sőt olyan területeken is szerepet kaphatnak a magánszolgáltatók, ahol eddig csak az állam szolgáltatott. (Taylor-Gooby, 2009)

„A ’rekommodifikáció és a ’rugalmasság’ megjelennek a ’kommodifikáció’ és a ’stratifikáció’ mellett, a jóléti reform elemzésének kulcsfogalmaiként.” (Taylor-Gooby, 2009:16) Az új szociális kockázatok esetenkénti fontos és pozitív politikai fejleményeket hozhatnak magukkal, ennek ellenére mégsem szerepelnek a jóléti államok vizsgálatának hagyományos megközelítéseiben (Taylor-Gooby, 2009).

A fenti Esping-Andersenhez kapcsolható általános leíráshoz képest léteznek azonban más megközelítések is. A Walter Korpihoz (2009) köthető tipológia a jóléti állam intézményeit veszi alapul.  „A jóléti állam különböző országokban tapasztalható eltérő fejlődésének magyarázata szempontjából hasznos a szociális jogok változásait egy olyan jólétiállam-tipológiához kapcsolni, amelynek az alapját az adott ország főbb társadalombiztosítási programjainak intézményi szerkezete adja.” (Korpi és Palme, 1998; Korpi, 2001 idézi: Korpi 2009:10) Ez a tipológia az intézményeket három ismérv mentén különbözteti meg:

• a juttatások igénylésének alapja;
• a juttatások szintjének megállapításához használt alapelvek;
• és a biztosítási programok irányítási formája.

Ezek alapján az intézményi struktúrák öt – létező és egykoron létezett - típusa különböztethető meg a nyugati jóléti államokban:

• célzott modell;
• önkéntes államilag támogatott modell;
• alapvető biztonsági modell;
• állami-korporatív modell;
• átfogó modell.

Ma Európában az utóbbi három tekinthető jelentősnek.

„Az univerzalisztikus szemléletű alapvető biztonsági modell mindenkinek egységes – éppen ezért általában alacsony – mértékű juttatást nyújt. A juttatások alacsony szintje miatt ez a modell nem képes megóvni a tehetősebb állampolgárok által megszokott életszínvonalat, akik ezért fokozatosan egyéni megoldásokhoz folyamodnak, például foglalkoztatási biztosítást kötnek vagy megtakarítanak. Ebben a modellben a társadalombiztosítási programok hosszú távon elsősorban a kétkezi munkások számára fontosak, míg a magánkezdeményezésű programok a középosztályt érintik. Ez az intézménytípus olyan helyzetet teremt, amelyben a kormány közprogramok megnyirbálására irányuló törekvéseivel szemben kis valószínűséggel alakul ki széles körű, illetve egységes ellenállás, ezért a visszafejlődés jó eséllyel bekövetkezik.” (Korpi, 2009:11)

Az állami-korporatív és az átfogó modell a fentivel szemben egyaránt jövedelemalapú juttatásokat nyújt. Vagyis e két modellben a társadalombiztosítási programok jellemzően védik a középosztály megszokott életszínvonalát, ezáltal csökkentik a különféle egyéni megoldások szükségességét és úgymond kiszorítják a magánbiztosítások különféle típusait. De e két modell eltérő módon gyakorol hatást a középosztályra. Az állami-korporatív modellben számos különálló foglalkozáshoz kapcsolódó biztosítási programmal találkozhatunk, eltérő feltételekkel és finanszírozással és nem utolsósorban juttatásokkal. Minden program irányítása a munkáltatók és munkavállalók - általában szakszervezetekből választott - képviselői irányítanak. Ebben a modellben az állam visszafejlesztési kísérletei nagy valószínűséggel ellenállásba ütköznek. Ezzel szemben az átfogó modellben a középosztály ugyanazokban a programokban vesz részt, mint bárki más. (Korpi, 2009)

Ezzel szemben nálunk a cél a munka alapú társadalom, mert az imént felsorolt tipológiákba tartozó jóléti államok nem versenyképesek. Legalábbis a miniszterelnök szerint. Milyen lehet az a munka alapú gazdaság-társadalom, egyáltalán maga a rendszer amiről beszél?

Folytatása következik. Hamarosan.

Felhasznált irodalom

Barr, Nicholas (2009): A jóléti állam gazdaságtana, Akadémiai Kiadó 2009

Castles, Francis W. (2009): Lefelé tartó verseny? In. Nyilas Mihály (szerk.): A jóléti állam a 21. században, 2009

Esping-Andersen, Gosta (2004): Mi a jóléti állam? In. Lévai Katalin (szerk.): A jóléti állam, 2006 (116-134 o.)

Esping-Andersen, Gosta (2006): Ismét a jó társadalom felé? In. Esély 2006/6

Firle Réka – Szabó Péter András (2007): A rendszeres szociális segély célzottsága és munkakínálati hatása In. Közpénzügyi füzetek 18.

Korpi, Walter (2009): A jóléti állam hanyatlása Nyugat-Európában: politika, intézmények, globalizáció és európaizáció (kézirat) In. Nyilas Mihály (szerk.): A jóléti állam a 21. században, 2009

Taylor-Gooby, Peter (2009): Új kockázatok és társadalmi változás (kézirat) In. Nyilas Mihály (szerk.): A jóléti állam a 21. században, 2009

Tomka Béla (2003): A jóléti kiadások Magyarországon nemzetközi összehasonlításban, 1918-1990 In. Statisztikai Szemle 81. évf. 1. szám